3. fejezet - Nem engedem el

Most kifejezetten gyors voltam - szerintem - de ezt csak a Ti érdemetek. Nem is 7, hanem 8 kommentet kaptam a 2. fejezetre, ami nagyon jól esett (: 
Erre a fejezetre ezért most 9 kommentet kérnék szépen. 
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kommentel, vagy rákattint a 'like'-ra alul. Nagyon aranyosak vagytok!
Jó olvasást, remélem tetszik :D
DreamerGirl
♥

Aztán ott állt előttem két év után teljes életnagyságban szemtől szemben Niall Horan…

- Niall! Jaj, olyan jók voltatok édesem! Hadd öleljelek meg. – kapcsolt elsőként Holly.

- Holly légy szíves, ne most. Ronnie…

- Menj innen Niall! Told vissza a segged Londonba, élj boldogan a hülye rajongóiddal, ha engem már így itt hagytál. – kiabáltam rá. Niallt látszólag érzékenyen érintették a szavaim, teljesen elkomorodott. – Fáj az igazság Horan?

- Ronnie kérlek. Csak hallgass meg. – könyörgött remegő hangon. Mélyet sóhajtva néztem fel rá. Bár ne tettem volna. Gyönyörű tengerkék szemei szomorúan csillogtak. Megigéztek.

„Szokásos, unalmas nap. Az ég borús, hideg van. Hazafelé baktatunk Niallel, ahogy minden nap.

- Ronnie, ha egyszer, csak egyetlen egyszer elmennék egy kis időre, te megvárnál? – kérdezi hirtelen a szőkeség.

- Meg. Teljesen mindegy mennyi időről van szó. Rád megéri várni. – válaszolok, mire nem mond semmit, csak elmosolyodik, és szorosan magához ölel, mintha sosem akarna elengedni.”

Késszúrásként hatolt az emlék a szívembe. Erre célzott volna? Én pedig azt mondtam, megvárom. És helyette mit csináltam? Megpróbáltam elfelejteni, kitépni őt a szívemből. De ő betartotta, amit ígért, visszajött. Én meg csak játszom a kemény lányt, akit nem érdekel semmi. Tényleg nem érdekel? Komolyan nem? Képes lennék csak így magam mögött hagyni tizenkét hosszú évet?

- Rendben. Tudod hol lakom.

                                                              ***

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte Amy.

- Biztos. Ha tényleg helyre akarja hozni, eljön. Ha nem, azt meg majd elmondom később. – eresztettem meg felé egy halvány mosolyt. Amy erre csak megforgatta a szemét amolyan „te tudod” stílusban.

- Ronnie vendéged van. – nyitott be anyu vigyorogva. – Akkor én nem is zavarok.

- Én sem. – kacsintott rám Amy, majd anyuval együtt kisietett a szobából. Ketten maradtunk. Kínosan mosolyodtam el a beálló csenden, majd intettem, hogy üljön le.

- Szóval… bocsi. – nyögte ki pár perc némaság után, mire felszisszentem.

- Ez minden? Azt hiszed, egy szimpla „bocsi”-val el lehet intézni két hosszú évnyi szenvedést? Azt, amit akkor éreztem, amikor elmentél csak úgy el lehet feledtetni? – förmedtem rá.

- Nem. Igazad van. Bunkó voltam, és vagyok. Életem talán legrosszabb döntését hoztam meg akkor. Főleg, hogy… mindegy, ezt hagyjuk. – legyintett lemondóan.

- Hogy? Ebből már nem bújsz ki Horan! – néztem rá tágra nyílt szemekkel, mire felsóhajtott, és megeresztett egy fájdalmas mosolyt.

*2 évvel ezelőtt, Mullingar, Westmeath, Ireland, Niall Horan szemszög*

Újabb nap, amikor arra ébredek, hogy mekkora hülye vagyok. Hülye, mert összejöttem Hollyval. Láttam Ronnie arcát, a tekintetét, amiben végtelen szomorúság, csalódottság és fájdalom ült. Miattam. Lassan már utálom magam amiatt, amit vele csinálok. Pedig ha tudná az igazat, minden más lenne. De egyszerűen nem tudom elmondani. Félek, hogy kinevetne. Vagy semmit nem szólna, csak otthagyna. Tudom, ez gyerekes. De mégis. Nem akarom a barátságunkat azzal az egy átkozott szóval elrontani.

*Újra a jelenben *

- Már régen el kellett volna mondanom. Még az előtt, mielőtt elmentem. De nem mertem. Féltem, hogy ha kimondom azt az egy hülye szót, a több évnyi barátságunkat egy pillanat alatt elrontom. Szégyen, hogy csak most, amikor nincs más választásom, csak most tudom bevallani. – mondtam remegő hanggal.

- Niall…

- Szeretlek Ronnie! Mikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy ez más lesz. De egyszerűen nem bírtam elmondani. Inkább megfutamodtam, mintsem, hogy megtudd. Mert tudom, hogy soha, de soha nem fogod viszonozni. – ezután már csak pár másodpercnyi időt adtam, hogy felfogja mit is mondtam. Azután, mint aki eszét vesztette léptem ki a szobából, rohantam le a lépcsőn, és ki a házból. Könnybe lábadt szememet megtörölve indultam el a régi játszótér felé.

*Ronnie Butler szemszög*

Életemben talán először, és remélem utoljára történt az, hogy nem hittem a fülemnek. Niall tényleg azt mondta volna, hogy szeret? Hitetlenül mosolyogva, a semmibe bámulva ültem a szobámban. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt, mert rájöttem, hogy hülye voltam, amikor nem mondtam el neki, hogy én is ezt érzem. Nevetett, mert az ember mindig nevet, ha kiderül, hogy akit szeret, viszont szereti. Aztán felfogtam, hogy már nincs itt. Az nem lehet, hogy megint itt hagyott. Hová mehetett? Gondolkozz, Ronnie!

„Két egészen kicsi, 8 év körüli gyerek önfeledt kacaja hallatszik csak az utcán. Ez a két kisgyerek is mi vagyunk. Most is fogócskázunk, mint mindig, amikor elegünk van már az otthoni hajtásból.

- Hé Ronnie! Ezt nézd meg! – kiált oda hirtelen Niall. Ajkaimat széles vigyorra húzva szaladok felé, közben pedig kinevetem magam, amiért megint majdnem elestem a saját lábamban. Niall egy régi, elhagyatott játszótér szerűség bejáratában áll. Még mindig vigyorogva nézek körbe, majd megragadva a szőkeség kezét, húzni kezdem befelé. Futkározom még egy idei, aztán mintha csak egy hosszú útról érkeztem volna meg, elterülök a selymes fűben.

- Ez jó hely. – szólal meg mellettem Niall, mire összerezzenek, majd újra nevetni kezdek. Nem vettem észre, hogy ő is itt van.

- Ugye mi örökre együtt leszünk? Soha nem fogsz elmenni ugye? – kérdezem felé fordulva.

- Nem. Itt fogok maradni veled. – húzza édes mosolyra száját.

- És ez is örökre itt marad? – nézek körbe.

- Itt. Ez mindig a mi helyünk lesz.  

                                                                 ***

- Ronnie, ha én híres lennék, te mit szólnál hozzá? – kérdezi hirtelen Niall. Mélyet sóhajtva nézek fel a már csillagos égre. Mint mindig, most is az elhagyatott játszótéren vagyunk, és fekszünk a fűben, ahogy régen. Azóta eltelt öt év, de mi még mindig visszajárunk ide.

- Ha még akkor is mellettem lennél, akkor örülnék neki. Nem számít, hogy híres vagy, vagy csak egy egyszerű ember. A lényeg az, hogy mellettem legyél. – suttogom alig hallhatóan.

- Egyszer már megígértem. És most is megígérem. Megígérem, hogy örökké melletted leszek. Soha nem hagylak el. Jöjjön bármi vagy bárki, én veled leszek jóban és rosszban. Mint az igazi barátok. – mosolyodik el féloldalasan.”

Hát persze, a régi játszótér. Ahol másodszorra is megígérte, hogy nem hagy el soha. Számít az most, hogy mégis megtette? Nem sokat, mert visszajött. És most már nem leszek olyan buta, hogy hagyom elmenni. Úgy ugrottam fel, és rohantam ki a házból, mintha csak rakétából lőttek volna ki. Futottam, mert mást nem tehettem. Futottam a jövőm felé. És ahogy gondoltam, Niall ott feküdt a fűben, és nézte az eget, ahogy régen tettük. Mikor meglátott felpattant,és halványan elmosolyodott. Annyi mindent akartam neki mondani. Annyi mindent, ami az évek során felgyülemlett bennem. De nem jött ki hang a torkomon. Csak számat óriási mosolyra húzva elé álltam, és megöleltem, mintha soha nem akarnám elengedni…