7. fejezet - Zayn

Sziasztok!
Bevallom őszintén, nagyon nem tetszik nekem ez a fejezet. Nem volt semmi ihletem, egyszerűen csak összecsaptam.
Muszáj volt hoznom, hiszen megígértem.
A másik bejelenteni valóm pedig az, hogy holnaptól egészen hétfőig biztos hogy nem lesz rész, mert nyaralni megyek. 
Köszönöm szépen a 6. fejezetre érkezett 6 darab kommentet, remélem most már többen fogtok írni. 
Jó olvasást!
♥

*London, United Kingdom, Ronnie Butler szemszög*

Most, hogy már minden rendben van, most, hogy boldog vagyok, most kezdek igazán elgondolkodni rajta, hogy aki nem szeret, annak mi az oka. Hiszen az, hogy teljes szívemből szeretek valakit, nem lehet akadály.

- Mi ez a nyomott hangulat hercegnő? Nem csak önző vagy, még telhetetlen is? – suttogta Zayn gúnyos hangon.

- Azt mondtad nem utálsz. – sütöttem le a szemem, mire mélyet sóhajtott.

- Nem is. Más az, ha utállak, mint az, ha nem kedvellek. Nekem mindig kell idő, hogy megszokjam az embereket, de ennyi nem. És ilyen arrogáns sem vagyok mindenkivel. A hiba nem feltétlenül benned van, de csak te tehetsz azért, hogy ez ne így legyen. – nézett rám sejtelmesen.

- És mégis mit kéne tennem? Bocsánatot kérni azért, hogy élek? – vetettem oda flegmán, mire felröhögött.

- Nem éppen erre gondoltam. Egyelőre megteszi az, hogy békén hagysz. – jelentette ki gúnyos mosollyal az arcán, majd elsétált. Mélyet sóhajtva léptem be a szobámba, ahol ugyanaz a látvány fogadott, mint az első estén. Niall megint békésen szuszogva aludt a hatalmas ágyon. Elmosolyodtam a látványon, majd szorosan mellébújtam.

Hol vagyok? Egy erdő? Mi ez? Nem ismerem ezt a helyet. Talán mintha Mullingar lenne, de igazából Londonra emlékeztet. Futok. Nem tudom merre, csak futok. Hirtelen egy alakot látok kirajzolódni előttem.

- Zayn? – suttogom elhaló hangon, mire válaszul csak gúnyos nevetést hallok. Aztán feltűnik mögötte még hét ember. – Niall. Amy, Louis. Mondjatok már valamit. – könyörögtem ijedten. Csak egy percre fordítottam el róluk a tekintetem, de mire visszanéztem, már eltűnnek. Újra futni kezdtem. Az utat most egy tó állta el, aminek a vize vérvörös volt. Magam mögül megint csak gúnyos nevetést hallottam. Megfordulva Zayn, Niall, Louis, Liam, Harry, Amy és Holly vigyorgó arcával találtam szembe magam. Mindegyikük keze véres volt. A folyóban pedig egy újabb alak rajzolódott ki. Az alak én voltam. Hátrahőkölve próbáltam menekülni, de a hét ember utamat állta.

- Visszavonom, amit mondtam. Mégis utállak. – vigyorodott el Zayn ördögien.

- Ronnie! Ébredj fel! Mi történt? – keltegetett Niall ijedt hangon, mire kipattantak a szemeim. Álmodtam. Csak egy álom volt.

- Csak rosszat álmodtam. – suttogtam üveges tekintettel. Niall csak elmosolyodott, nyomott a számra egy puszit, majd magához ölelve a fülembe suttogta, hogy nincs semmi baj. Tényleg nincs. Ha Ő mellettem van, már semmi más nem számít.

                                                                                ***

- Jó reggelt Csipkerózsika! Remélem tisztában vagy vele, hogy déli tizenkét óra van. – állt elém Louis, mikor reggel levonszoltam magam a lépcsőn. Szememet forgatva röhögtem fel, majd kikerültem.

- Úgy látszik, egyesek azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. – hallottam magam mögül Zayn gúnyos hangját, mire a vér is megfagyott az ereimben. Az álom… Nem! Fejemet rázva hessegettem el magam körül a rossz gondolatokat. Csak egy álom volt, semmi több.

- Mi a baj Ronnie? Olyan fura vagy. – nézett rám fürkészően Niall, mire értetlenül néztem vissza rá.

- Nincsen semmi bajom. – közöltem erőteljesen megnyomva a szavakat, de Zayn pillantása rögtön elhallgattatott. Mi van benne, amitől ennyire félek?

- Mit csinálunk ma? – kérdeztem látszólag vidáman.

- Téged elviszünk a Buckingham palotába. A kényes hercegnők csak ott érzik jól magukat. – jelentette ki Zayn gúnyosan, nálam pedig elszakadt a cérna.

- Mondd meg légy szíves, őszintén, hogy mi a bajod velem. Én megcsináltam, amit kértél, békén hagytalak. Akkor te miért nem vagy képes rá? – sziszegtem villámokat szóró szemekkel. Zayn teljesen nyugodt maradt, szemtelenül elmosolyodott.

- Visszavonom, amit mondtam. Mégis utállak. – jelentette ki gúnyosan. Én pedig csak álltam, lefagyva, akár egy szobor. Pont, mint az álmomban. Mégis jelentett valamit.

*Egy nappal később*

Remek. A srácoknak pont olyankor kell egyedül itthon hagyniuk, amikor társaságra lenne szükségem. Pont, mikor talán a legjobban közelítek újra a padló felé. Gondolataimba belemélyedve észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, mindaddig, amíg ajtócsapódást nem hallottam. Összerezzentem, és a hirtelen zajnak hála elejtettem a kezemben lévő poharat, ami ezer meg ezer darabra tört. Szitkozódva hajoltam le, hogy összeszedjem, mikor kapkodásom közepette az egyik átkozott szilánk beleállt a kezembe.

- Bocs. Segítek. – hajolt le mellém Zayn, mire hátrahőköltem.

- Azt hittem elmentél a fiúkkal. – hüledeztem.

- Az most mindegy. Mutasd a kezed. – mosolyodott el kedvesen. Kedvesen? Meglepettem nyújtottam felé a kezem, amiből már ömlött a vér. Zayn bólintott, majd az egyik fiókból kivett egy sebtapaszt. Zsebkendővel próbálta letörölni az eddig kibuggyanó piros folyadékot, mire felszisszentem. Zayn ijedten nézett fel rám, szemében aggódás tükröződött.

- Miért vagy most olyan… más? – bukott ki belőlem a kérdés. Zayn csak féloldalasan elmosolyodott.

- Talán rájöttem, hogy semmi értelme bunkónak lennem. Amit most érzek az nem igazán utálat. –suttogta mosolyogva. Megeresztettem én is egy mosolyt, majd felálltam, hogy összesöpörjem a szilánkokat.