8. fejezet - Sajnálom

Sziasztok!
Nagyon nagyon sajnálok mindent, de sajnos még egy jó ideig nem tudok hozni részt, ugyanis közbe jött valami, holnaptól nem leszek itthon (hála anyukámnak) jövő héten pedig táborba megyek. Ezért most csak ezt a részt tudtam hozni, nagyon sajnálom! 
Remélem nem veszítek el egy olvasót sem! 

*London, United Kingdom, Ronnie Butler szemszög*

„Amit érzek, az nem igazán utálat…” Percenként visszhangzott a fejemben Zayn mondata. Azok után, amiket a fejemhez vágott, volt még képe ilyet mondani nekem? Nem, nem szitkozódtam, nem zuhantam szét. Csak széles, már-már szemtelen vigyorral az arcomon sétálgattam a lakásban.

- Minek köszönhető a hirtelen jókedved? – karolta át a derekam hirtelen Niall, mire kissé összerezzentem.

- Ti már haza is értetek? – vihogtam idétlenül, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Talán el is felejtettem már, milyen hatással tud lenni rám. Mint valami drog. Nélküle úgy érzem, megfulladok, mégis, ha vele vagyok, érzem, hogy ez nem helyes. De vajon miért nem? Hiszen a barátnője vagyok. Miért érzem mégis rossznak az egészet? Talán a minket fürkésző nagy barna, csalódott szempár miatt? Zayn miatt? És miért? Ő miért néz ránk úgy, mintha féltékeny lenne? Nem lehet az. Soha nem történhet meg.

*Niall Horan szemszög*

Ha Vele vagyok, úgy érzem, minden megsemmisül. A világ kihal, csak én meg Ő létezünk. Mintha nem is a gravitáció tartana a Földön, hanem Ő. Ha Ő nincs velem, megfulladhatok. Valamint minden egyes mondatomban legalább egyszer benne van, hogy Ő. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek. A szerelemnek viszont nagy ellensége a féltékenység. Gonosz, bűnös érzés. Aki féltékeny, szinte már nem is a saját fejével gondolkodik. Ez a kegyetlen, kíméletlen érzés vezérli. Szörnyeteggé válik.

A szerelem nekem most Ronnie. Ő az, akiért mindent megtennék. A féltékenység… Ő pedig Zayn. Fáj belátni, de Ő az. Láttam, hogyan néz Ronnie-ra. Elhitette mindenkivel, hogy utálja. Még Vele is. De nem. Valójában csak azért utálta, mert szereti. Jobban, mint kellene.

*E/3, szemszög nélkül*

Zayn az erkélyen állt, előtte a gyönyörű londoni fényekkel. De Őt ez nem érdekelte. Nem tudta eldönteni, hogy mi az az érzés, ami Ronnie érkezése óta felemészti a szívét. Ismeretlen volt számára. Talán még sosem érzett ehhez hasonlót. Talán az lenne a megoldás, ha utálná. De nem tudja. Lehetetlen. Túlságosan is hagyta, hogy az érzés felerősödjön. Tudja, hogy ez így nem helyes. Hogy érdekli-e? Nem nagyon. Őt csakis egy dolog érdekli. Saját maga, valamint az érzés, ami lassan ölő méregként terjed szét egész testében.

- Te meg mit keresel itt ilyen későn? – lépett ki az erkélyajtón Ronnie, mire Zayn összerezzent.

- Semmit. Csak gondolkodom. – válaszolt a fiú, majd lopva végigmérte a gyanútlan lányt, aki csak bólintott, és mellésétált.

- Nem értelek Zayn. Egyszer egy utálatos, bunkó, undorító alak vagy. Aztán kedves. És végül kiszámíthatatlan. – nézett mélyen a Malik fiú szemébe, aki mélyet sóhajtott.

- Fogalmam sincs, mi van velem. Soha nem éreztem még ilyesmit. Sajnálom, ha valamivel megbántottalak, vagy ilyesmi. Tudom, ez most nagyon hülye kijelentés. De nem tudok mást mondani. Tényleg nagyon sajnálom. Én egyáltalán nem akartam bunkó lenni. De utálom ezt az érzést. Azóta tart, amióta először megláttalak. – Ronnie kikerekedett szemmel nézett a fekete hajúra. Miatta van?

- Sajnálom…

- Nem sajnáld. Egyáltalán nem a Te hibád. Sokkal inkább az enyém. Bennem van a hiba, ha ezt érzem. – fúrta bele tekintetét a lányéba. Ronnie csak üveges tekintettel maga elé meredve bólintott.

- Tényleg soha nem érezted még ezt? – kérdezte tekintetét a föld felé fordítva.

- Nem. Ez nekem új, és ismeretlen. – válaszolt Zayn. Ronnie felkapva fejét kikerekedett szemmel fúrta bele tekintetét az előtte állóéba. Az nem lehet. Nem lehet, hogy Zayn… Nem. – Mire gondolsz? – kérdezte a fiú bizonytalanul.

- Semmire. Butaság. – kapta el a tekintetét Ronnie, és elindult befelé. Zayn elkapva a csuklóját finoman nekilökte a korlátnak, és egészen közel hajolt hozzá.

- És ha azt mondom, hogy rájöttem mi ez az érzés? – kérdezte suttogva. A lány nagyot nyelve bólintott. Igazából Ő maga sem tudja, hogy miért. Talán rájött. Belátta, hogy ez tényleg nem lehet más. – Sajnálom Ronnie. Sajnálom. Tényleg. Mikor először megláttalak, már ezt éreztem. De nem jöttem rá mi ez. Egészen mostanáig. Tényleg sajnálom, de nem tudok mit tenni. Rajtad múlik. Szeretlek…