Prológus

Az, hogy most ki vagyok, az szerintem senkit sem érdekel. Az, hogy ki voltam, az meg még kevésbé. Mégis ki az a bolond, akit érdekel egy olyan lány története, akinek a szíve jóformán darabokban hever a mellkasában? Senki. Senki nem veszi a fáradságot arra, hogy meghallgassa a fájdalmam, pedig nekem az is elég lenne. Segíteni úgysem tud. Senki. Úgy érzem ellenem fordult a világ, attól a bizonyos naptól kezdve.

Az egész ’99 októberének 16. napján kezdődött, amikor is a 6. születésnapomat ünnepeltem. Legjobb esetben 6 évesen az embernek ritka, ha akad problémája az élettel, így akkor még nekem sem volt. Boldog voltam. Aztán anyám egy másik nő társaságában állt elém, aki fia kezét fogva mosolygott le rám.

    - Ronnie, ő Maura, az új munkatársam. – mutatta be anyu a kedvesen mosolygó idegent. Óriási vigyorral az arcomon mutatkoztam be, majd félénken a fiú felé pillantottam. Kócos, szőke haja itt-ott rakoncátlanul lógott bele tengerkék szemeibe. Félénknek látszott, félig anyja mögé bújva nézegette az embereket. Nem arra gondolok, hogy már 6 éves koromban szerelmes lettem. Egyáltalán nem. De megtetszett. Még mindig szélesen vigyorogva álltam elé, hogy bemutatkozzak. Gyönyörű kék tekintetét az enyémbe fúrva halványan elmosolyodott, majd végre megszólalt.

    - Niall Horan vagyok.

                                                                         ***

Később, mikor már közel 4 éve ismertük egymást Niallel, szinte elválaszthatatlanok lettünk. Ő volt a legjobb barátom, akivel mindent együtt akartam csinálni, életem végéig vele lenni. Akkor még nem nagyon gondoltam a jövőre, hogy később mi lehet ebből, csak a jelen számított. Niall akkor olyan volt, mintha csak a testvérem lenne. Igazi fájdalom volt számomra, mikor az iskolából hazajövet szét kellett válnunk az egyik utcánál. Imádtam vele lenni. Anyunak, apunak, vagy éppen az öreg néniknek az utcából, órák hosszat tudtam mesélni róla. Nem gondoltam arra, hogy talán egyszer ez véget érhet. Csak arra gondoltam, hogy boldog vagyok.

Aztán szépen lassan teltek az évek. Niall és én még mindig jó barátok voltunk, de már más volt, mint régen. Ő inkább a korabeli fiúkkal, én pedig a lányokkal lógtam. Mint szinte mindenkinek, nekem is megvolt az általános iskolai ősellenségem, Holly Scally személyében. Számtalanszor fenyegetett, hogy megkeseríti a hátralévő életem, ha nem hagyom békén Niallt. Igen, Niall az iskola szépfiúja lett, ez volt az egyik oka, hogy eltávolodtunk egymástól. Aztán egy nap úgy gondoltam, hogy itt végleg betelt a pohár. Mint minden nap, azon a napon is együtt mentünk volna haza. Viszont az iskola kapuját átlépve Niallt nem a szokásos helyén találtam, ahol engem várni szokott, hanem egy közeli padon Hollyval és a cicababa barátnőivel körülvéve. Nem tudnám leírni pontosan, hogy mit éreztem akkor. A mérhetetlen düh keveredett a csalódottsággal és még egy érzéssel, amiről egy ideig még nem tudtam, hogy mi is az. Egyedül indultam haza, és bár tudtam, hogy Niall észrevett nem foglalkoztam vele. Hazaérve sem mentem anyuhoz, hogy beszámoljak a napomról, hanem egyszerre a szobámba csörtettem. Egészen addig sejtelmem sem volt, mi volt az a furcsa érzés akkor ott, ameddig sírni nem kezdtem. Talán a könnyek tisztára mosták a gondolataim, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak megvilágosodtam. Féltékenység.  Igen, féltékeny voltam. Féltékeny Hollyra, mert már akkor tudtam, hogy el fogja venni tőlem Niallt. Másnap Niall reggel a kapuban várt, hogy végre tényleg együtt menjünk. Nem számoltam, de elég sokszor bocsánatot kért ahhoz, hogy arra a 2 perce, amíg másról beszélünk, elfelejtsem a tegnapi dolgokat. Abban a 2 percben újra önfeledten nevethettünk, akár csak kiskorunkban. Aztán következett az a kijelentés, ami egyrészt az oka annak, hogy most ilyen vagyok.

    - Ronnie, tegnap igazából csak azért nem mentem utánad, mert volt egy kis elintéznivalóm. Hollyval. És hát nagyon úgy néz ki, hogy most együtt vagyunk. – mosolygott, de nekem lefagyott a széles vigyor az arcomról. Niall szavai úgy hatottak a szívemben, mintha ezer kést döftek volna belé. Fájt. Nagyon is. És akkor rádöbbentem még valamire. Nem úgy szerettem Niallt, ahogy kellene. Nem csak barátként, nem is testvérként. Szerelmes voltam Niallbe. Ez az érzés pedig egyre csak erősödött. Számtalan álmatlan éjszaka, folyamatosan kattogó aggyal átszenvedett nappalok. Minden nap szembe kellett találnom magam Holly lenéző pillantásával, önelégült vigyorával. A legjobban talán mégis az fájt, hogy nem volt senki, aki legalább meghallgatott volna. Egyedül voltam.

És végül eljött az a nap is, amikor úgy éreztem, tényleg örökre búcsút mondhatok Niallnek. Először csak az jutott a fülembe, hogy végre valahára szakított Hollyval. Gonosz vagyok, tudom, de ennek megörültem. Több hét után először bírtam mosolyogni. De az a mosoly amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tovább is állt, mikor találkoztam Niallel. Habár megerősítette, hogy szakított Hollyval, mégis újra belém szurkálta a fájdalmas sebet ejtő késeket.

    - Jelentkeztem a brit X-factorba Ronnie. Elmegyek Mullingarból, és Londonba költözöm. – ez a mondata talán jobban fájt minden eddiginél. Sokkal jobban. Sorra törtek fel az emlékek, míg végül az agyam megállapodott a legfontosabbnál.

„Este van már, nagyon sötét. Csak a Hold ad egy kis ezüstös fényt a városnak. A közeli tó partján sincs ez másképp. Niall és én sokszor járunk ide, és persze most is itt vagyunk. Lábunkat a tó langyos vizében áztatjuk, hajunkba néha belekap a lágy augusztusi szellő.

    - Ronnie, mondtam már, hogy imádok veled lenni? – szólal meg hirtelen Niall.

    - Azt hiszem igen. – kuncogok fel.

    - Akkor jó. Örökre melletted leszek. Megígérem.”

Megígérte. A szavát adta. Megesküdött. És mégis otthagyott, egyedül. Hogy mit éreztem? Dühös voltam, mert megígérte, hogy mellettem lesz örökre, de ugyanezért csalódott is, mert mégis elment. És fájt. Nagyon fájt. Fájt, hogy ennyire szerettem, mert tudtam, hogy őt nem érdekli…