10. fejezet - Egy nap Louis-val

Sziasztook!
Végre, végre itthon vagyok, és tudtam Nektek hozni a részt. Nagyon nagyon sajnálom a sok kimaradást, valami mindig közbejött ami miatt nem voltam netközelben :( 
A kommenthatárról annyit, hogy feloldani nem fogom, viszont lecsökkentem 5 kommentre. Szóval mostantól 5 - vagy annál több - kommentért cserébe hozok új részt :)

*London, United Kingdom, Ronnie Butler szemszög*

Nem értem, hogy miért nem hagyja nekem az élet, hogy boldog legyek. Azt hittem Niall mellett menni fog. Tévedtem. Semmi sincs rendben, minden újra a feje tetejére állt.

- Miért bánkódsz hercegnő? – dobta le magát mellém a kanapéra Louis. Mélyet sóhajtottam.

- Mondd Louis, te mit csinálnál akkor, ha lenne egy barátod – a Te esetedben barátnőd -, akit nagyon, de nagyon szeretsz, viszont van egy másik fiú – a Te esetedben lány -, aki beléd van zúgva. Te viszont nem tudod, hogy mit érzel. Szereted a barátnőd, de kezdesz többet érezni a másik fél után, mint barátság. – vázoltam fel nagyban jelenlegi helyzetem a cipőm orrát pásztázva.

- Zayn, igaz? – kérdezte Lou. Fejemet felkapva értetlenül, mégis csodálkozva néztem a szemébe.

- Honnan…?

- Remélem elég annyi, hogy ebben a házban mindenkinek én vagyok a lelki szemeteskukája. – kacsintott rám, majd kezemet megragadva a bejárati ajtó felé kezdett húzni.

- Hé, hová viszel? – nevettem fel.

- Titok. Kiszabadítalak egy kicsit a szürke hétköznapjaidból. – kiáltotta hátra Lou színpadiasan, majd kivonszolt egészen a nagy fekete Range Rover-ig.

 - Egyedül is be tudok szállni. – néztem fel rá tettetett sértődöttséggel, mikor be akart tuszkolni az autóba, mint valami emberrablásnál.

Ötletem sem volt, hová akar vinni Louis. Kiszabadít a szürke hétköznapjaimból? Nem értem. Vagy lehet, hogy csak én vagyok túl merev, és sötét? Ezt sem tudom. Amióta Londonban vagyok, talán egy, esetleg kettő olyan napom volt, amikor tényleg, egyszer sem gondoltam semmi rosszra. Miért? Tényleg ennyire komoly és szürke lenne az életem? Az a sok nevetés, amiben régen volt részem, ennyire egyszerűen elveszett volna?

- Kislány, fent vagy még, vagy már nyitott szemmel is tudsz aludni? Gyere, megérkeztünk. – nyitotta ki készségesen az ajtóm Louis. Mélyet sóhajtva szálltam ki az autóból, viszont amikor megláttam hová jöttünk, rögtön elszállt minden rossz gondolatom. Állam a földet súrolta, idióta módon röhögve bámultam a hatalmas „Vidámpark” feliratra.

- Nem hiszem el, hogy elhoztál egy vidámparkba. – röhögtem Louis-ra, aki csak szélesen elvigyorodva a bejárat felé kezdett húzni. Hogy miért nem kellett fizetnünk? Nos, ez csakis Louis-nak, egy aláírásnak és egy képnek a pénztáros csajjal köszönhető.  Azt hiszem, most „menőnek” kéne érezni magam, amiért Louis Tomlinson-nal mászkálok egy vidámparkban, aki ráadásul ingyen jutott be ide. Megtisztelő. Azt hiszem, millió tini lány kívánná magát a helyembe. Megértem őket, de sajnos egyelőre csak én lehetek ilyen szerencsés.

- Szóval, ha felülsz velem a körhintára kapsz nyalókát. – fordult felém Lou teljesen komoly arccal.

- Komolyan azt akarod, hogy felüljek veled arra a dedós, ronda pónis akármire egy undorító, agyoncukrozott szarért? – röhögtem, mire Louis lebiggyesztette alsó ajkát. – Jobbat ajánlok. Felülünk a hullámvasútra, ezért te kapsz vattacukrot, és akkor már én is. Utána a szellemvasút jön, azután pedig az óriáskerék. Valamint meg kell ígérned, hogy szerzel nekem egy olyan macit. – mutattam a lövöldözős stand felé.

- Ez minden? Rendben. Viszont ezeket is csak akkor vagyok hajlandó teljesíteni, hogyha a helyett a pici izé helyett, amit Te óriáskeréknek nevezel, felülsz velem a London Eye-ra. Fogadni mernék, hogy még nem voltál ott. – mosolygott rám sunyin Lou. Szememet forgatva sóhajtottam egy nagyot, majd aprót bólintva jeleztem, hogy áll az alku. Louis szélesen elvigyorodott, majd húzni kezdett a hullámvasút felé.

                                                                                ***

Már lassan két órája annak, hogy Louis elhurcolt magával a vidámparkba. Sajnálattal, de be kell vallanom, jól tette. Nélküle most otthon ülnék, és nézném, ahogy lassan kicsúszik a kezemből minden. Nézném, ahogy Niall tudatán kívül próbál megvédeni Zayn-től, és ahogy Zayn nagyon is tudatosan el akar venni Tőle. Az életem olyankor hasonlít egy brazil szappanoperára. Louis tulajdonképpen megmentett. Megmentett egy egész napnyi szenvedéstől.

- Anyu, az a bácsi teljesen meghibbant? – nézett furcsállóan egy hét év körüli kisfiú Louis-ra, aki éppen a macimat próbálta megszerezni, igencsak sajátos módon. Felnevettem, majd elfordítva tekintetem az őrjöngő Louis-ról, és az Őt bámuló sokaságról, a vidámpark többi szegletét kezdtem pásztázni. Mindenhol vidám, gátlástalan, önfeledten nevető, vagy játszó emberek. Ez az, ami már egy ideje hiányzott az életemből. A játék, a kacagás, a vidámság napi huszonnégy órában. Most viszont végre megint hat évesnek érezhetem magam. Szélesen elvigyorodva fordítottam vissza tekintetem az elém álló Louis-ra. Durcás képpel, tettetett sértődöttséggel nyomta a kezembe a plüssmackót. Felnevettem.

- Köszönöm. – néztem fel Rá hálásan mosolyogva. Hiába, ez a maci többet jelentett nekem egy egyszerű plüssnél. Talán a barátságunk zálogát, vagy éppen ennek a napnak a jelképét. Hiszen Louis már ezzel az egy plüssel is megadta nekem azt, amit eddig csak Niall tudott. Vidámságot.

- A fiúk már vagy harmincszor hívtak. Főként Niall és Zayn. – nézett mélyen a szemembe, arra utalva, hogy nem igazán az Ő holléte érdekelte Őket. Aprót bólintva eleresztettem egy mély, szaggatott sóhajt, majd vigyorogva álltam fel, és indultam a kijárat felé. Louis a csuklómat elkapva újra maga felé fordított. – Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz, Ronnie. Ha Te így vagy boldog, két ekkora barom mellett, áldásom rá. De azért fogadj meg egy baráti jó tanácsot. Hallgass a szívedre, de közben gondolkodj is. Ha csak a szíved vezérel, könnyen összetörhet. De ha csak az agyad után mész, sosem lehetsz igazán teljes. Csak okosan. – mosolyodott el, majd egy puszit nyomva a homlokomra finoman lökdösni kezdett kifelé.