11. fejezet - Minden megoldódik

Nos itt a 11. fejezet, köszönöm szépen az összegyűlt 5 kommentet érte :)
Erről nem is pofázok többet, a következőért újabb 5 kommentet kérnék :)

*London, United Kingdom, Ronnie Butler szemszög*

- De Louis. Nem azt mondtad, hogy még felülünk a London Eye-ra? – kérdeztem értetlenül pislogva.

- Jaj, dehogynem. Ne haragudj Tündérke. – kapott a fejéhez színpadiasan, majd zsebéből előhúzta iPhone-ját, majd ujjaival sebesen nyomkodni kezdte az érintőképernyőt. Pár perc múlva újra a zsebébe süllyesztette, majd felnézve rám elvigyorodott, és betessékelt az autóba. Ezután azt vártam, hogy mikor Lou beül a kormány mögé, újra rengeteg sületlenséget hord majd össze, hogy azt a kevés rosszkedvemet is elűzze. De nem tette. Csak beszállt a kocsiba és nem szólt egy szót sem. Még csak rám sem nézett. Nem értettem. Mégis miért? Miért lett a mindig életvidám, energikus, répaimádó bolondból hirtelen egy a szürke és komor emberek közül? Hiszen 10 perce még újra önfeledten játszó, nevető gyerekek voltunk a második gyerekkorunkat élve. Vagy csak én reagálom túl? Nagyon remélem.

- Kislány, megérkeztünk. – sóhajtott Lou, de most nem abban a jól megszokott „már megint elbambult” stílusban. Sokkal inkább a flegma, lemondó, szomorú vagy komor jelzőkkel lehetne illetni. Megvárta, míg lassan mellélépkedek, majd elindult az egyik teljesen tömegmentes terület felé. Értetlen arcot vágva követtem. Félúton észrevettem, hogy két napszemüveget viselő csuklyás alak felé közeledünk. Ekkor Lou hirtelen megtorpant, és elém állva megszorította a kezem. – Ronnie. Én innen már nem megyek tovább, megígértem, hogy egyedül mész oda. Ha odaérsz, minden világos lesz, legalábbis remélem. De bármi történjék is Ronnie, jusson eszedbe, amit mondtam. Hallgass a szívedre, de közben gondolkodj. - mosolyodott el halványan, majd visszaindult az autó irányába. Nagyokat nyelve, bátortalan léptekkel közeledtem az akkor még idegennek számító két alak felé. Már csak pár lépés választott el Tőlük, mikor csuklyájukat és napszemüvegüket lehúzva felém fordultak. Megtorpantam, nem akartam hinni a szememnek.

*E/3, szemszög nélkül*

Addig a pillanatig vidám sütött le a Nap az égboltról. Addig, amíg Ronnie fel nem ismerte a két csuklyás alakot. Akkor beborult az ég. Ronnie hatalmas, döbbent, ugyanakkor zavarodott és kissé szomorkás szemmel nézett a két fiúra.

- Niall, Zayn… Ti mit kerestek itt? – dadogta a döbbenettől, majd két nagy lépéssel a szőke mellé sietett. Meg akarta fogni a kezét, megcsókolni, megmondani Neki, hogy mindennél jobban szereti, de a szőke ellépett Tőle. Ronnie fájdalommal teli tekintettel nézett rá, mire Niall csak hűvös, semmitmondó tekintettel nézett vissza Rá. Zayn erre önelégült vigyorral reagált, amit Ronnie nem láthatott.

- Zayn, legalább Te mondj valamit! Kérlek! – könyörgött Ronnie a fekete hajú elé állva. Zayn csak aprót bólintva előkapta iPhone-ját a zsebéből, és sebesen írni kezdett, majd Ronnie felé mutatta.

„Nem beszélhet egyikünk sem. Fogadtunk. Te döntöd el, hogy melyikünk szólhat hozzád. Választanod kell.”

- Annyira, de annyira gyerekesek vagytok! Vegyétek már észre magatokat! Miért jó az nektek, hogy amióta Londonba jöttem, ez volt az első normálisan, viccesen eltelő délelőttöm Louis-val. És a többi? Hogy az milyen volt? Szenvedéssel teli, szürke, komor és magányos. De én nem ilyen vagyok. Nem kérhetitek, hogy válasszak köztetek. Soha. A szerelem csak egy félreértés két idióta között. – csattant fel Ronnie. Választ várt, megnyugtatást, hogy ezután már minden rendben lesz. De nem kapott. A két fiú csak maga elé nézve állt. Ronnie lemondóan bólintott, és sarkon fordult. Indulni akart, de nem tudta merre. Ekkor Niall elkapta a csuklóját, és visszahúzva magához ölelte. Jóleső borzongás futotta át a lány testét. Niall úgy ölelte, mint régen. Mintha soha nem akarná elengedni.

- Sajnálom. – suttogta a lány fülébe remegő hangon.

- Persze ölelgesd csak. Azt meg szard csak le szépen, hogy velem mi lesz. Talán jobban tudnálak szeretni, mint ez a bunkó, Ronnie. – sziszegte Zayn tekintetét a lányéba fúrva. Niall keze ökölbe szorult, szinte már gyűlölte egykori barátját.

- Zayn, kérlek, ne csináld ezt. Én szeretem Niallt, és értsd meg, hogy Téged nem, bármennyire is akarlak. Sajnálom, most kérlek, menj el. – könyörgött Ronnie. Zayn egy ideig még habozott, de aztán mélyet sóhajtva aprót bólintott. Mielőtt elment volna Ronnie mellett, még utoljára ránézett, így a lány tisztán láthatta a kigördülni készülő könnycseppek sokaságát.

*Zayn Malik szemszög*

Az élet egy vicces dolog. Amikor azt hittem, hogy minden rendben van, jött valami, illetve valaki, aki mindent a feje tetejére állított. Hogy ki ez a valaki? Azt hiszem, teljesen világos. Ronnie. Nem vagyok rá büszke, de teljesen és visszavonhatatlanul belezúgtam. És Ő mégis Niallt választotta. A szerelem, és a féltékenység beszél belőlem, de jelen felállásban úgy hiszem, én sokkal jobban tudnám szeretni. Sokkal.

- A francba vele. – ütöttem bele teljes erőmből a falba, majd letöröltem a kitörni készülő könnycseppjeimet. Nem sírhatok. Nem mutathatom magam gyengének. Erősnek kell lennem. Nem kell, hogy bárki is lássa, mennyire fáj nekem ez az egész. Fel kell adnom, ha tovább küzdök érte, csak még jobban össze fogok törni. El kell felejtenem Ronnie-t.

*Ronnie Butler szemszög*

- Sajnálom. Bocsáss meg. – mondta Niall még mindig engem ölelve már vagy századszor.

- Niall Horan, ha még egyszer ki mered ejteni a szádon, hogy sajnálod, vagy bocsássak meg, a Temzébe doblak. – ütöttem mellkasba, mire felnevetett. Aztán végre ajkait újra az enyémekre tapasztotta. Mint a szomjas őznek a víz, mint a fuldokló embernek a levegő, olyan volt a csókja. Soha nem akartam elengedni. Aztán mégis megtettem. Vigyorogva pislogtam fel rá, jelezve, hogy készülök valamire. Sejtelmesen elmosolyodott, mire nevetve futni kezdtem.

- Na, majd én adok neked. – kiáltotta, majd rohanni kezdett utánam. Szerencséje volt, hiszen rólam tudniillik, hogy a futás és a nevetés nálam két különálló dolog. Nem tudom őket egyszerre csinálni. Pár méter után röhögve vágtam le magam a nedves fűbe, Niall pedig rám ugrott.

- Én megmondtam, hogy elkaplak. – nevetett önelégülten.

- Nem is mondtad. – húztam fel az orrom kislányosan, majd elmosolyodtam. Régen órákig tudtunk veszekedni ilyen bolondságok miatt. Leggyakoribbak az ilyen „De!” és „Nem!” szócsaták voltak. Az emlék láttán újra nevetni kezdtem, mire Niall csak még jobban rám nehezedett, a röhögéstől fuldokolva nyakamba fúrta a fejét. Ahogy régen. Ezeket a pillanatokat újraélni olyan, mintha a mennyországban lennék. Csodálatos. Újra fetrengtünk a fűben a röhögéstől, ahogy a régi, elhagyatott játszótéren. Újra olyanok lehettünk, akárcsak régen. A boldogságunknak semmi sem szabhatott határt. Viszont valami megváltozott. Az élet ráébresztett valamire. Az, akivel akkor és most is önfeledten játszottam, nevettem, mostantól az az ember jelenti számomra az életet. És soha, soha többé nem leszek annyira hülye, hogy bármikor is elengedjem magam mellől akár egy percre is. Soha.