24. fejezet - Ő már nem...

Drága Olvasóim!
Először is rettenetesen sajnálom, hogy nem raktam fel a részt a megígért időpontban. Rengeteg dolgom volt, és még van is.
Másodszor, a következő részt jövő hét kedden, szerdán, vagy csütörtökön tudom hozni, mert elutazunk a hétvégére. 
És végül harmadszor. Bocsánat azért is, mert ennek a fejezetnek a minősége borzalmas lett, és még rövid is. Szabinának,*Viviii*-nek, Zamy-nak, Happy Orsinak, Kingának, és FantasyPrincess valamint Ildi drágáknak :)
Lots of Love, DreamerGirl ××

*Ronnie szemszög*

- Mit keresünk itt? – kérdeztem rosszalló tekintettel meredve a házra.

- Beugrom pár dolgomért. Gyere be, senki nem fog megenni! – nevetett fel Zayn.

- Niall itthon van? – fordultam ezúttal Louis felé.

- Igen, itthon van, de nem hinném, hogy előjönne a „barlangjából”. – formált macskakörmöket a levegőbe Lou. – Főleg, ha tudja, hogy Zayn jött meg.

Számat hitetlen fintorra húztam. Nem szerettem volna találkozni Niall-el, nem sülne ki abból semmi jó. Zayn-re pillantottam, aki bíztatóan rám mosolygott.

- Nem bánom. Adtam be a derekam, és mélyen beszívtam az esős londoni levegőt.

- Megjöttünk! – rikkantotta el magát Lou, amint belépett az ajtón. Harry mosolyogva pattant fel a kanapéról, hogy üdvözöljön minket. Az emeletről ajtócsapódás, majd lassú, ráérős léptek zaja hallatszott. Elkerekedett szemekkel, visszafojtott lélegzettel figyeltem a lépcsőt. Megijedtem.

- Nyugi, csak Liam az. – súgta a fülembe Zayn nyugtató hangon. Nagyot nyelve bólintottam, és megkönnyebbültem felsóhajtottam. Igaza volt, a Payne fiú nemsokára hatalmas mosollyal az arcán jelent meg a lépcső aljában.

- Mi újság, szökevény? – ölelt magához vigyorogva. Felnevettem, s ököllel a vállába bokszoltam.

- Egyébként, hogyhogy itt vagy? A leveledből ítélve úgy gondoltunk, nem fogunk egyhamar viszontlátni itt. – vonta fel a szemöldökét Hazza.

- Én is úgy terveztem. Csakhogy valaki - itt jelentőségteljesen Zayn-re pillantottam – rávett, hogy jöjjek vissza. Nos, megszívta, mert amíg a kedélyek nem csitulnak, Rajta fogok élősködni. – nevettem fel.

- Túlélem. – rántotta meg a vállát Zayn amolyan „nemtörődöm” stílusban, de láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkál.

- Most pedig nyomás pakolni, Malik! Nem szeretnék itt aludni. – korholtam tréfásan.

- Pedig igazán megtehetnéd. – hangzott fel egy igencsak ismerős hang mögülem, minek hatására a vér kiszökött az arcomból, a szívem kihagyott egy-két ütemet. Zayn gyilkos pillantást vetett a mögöttem állóra, majd a szobájába sietett.

- Niall… - sziszegte Liam. – megmondtam, hogy maradj fenn.

- Nem érdekel, hogy mit mondasz. – morogta kelletlenül.

- Ne csinálj jelenetet! – szólt rá Louis erőteljes hangon.

- Nem tervezem. Inkább előadást tartok. vonta meg a vállát unottan a szőke.

- Niall, elég legyen! – emelte fel a hangját Liam türelmetlenül.

- Higgadjatok már le! Ronnie-val szeretnék beszélni. jelentette ki, és éreztem, hogy rám szegezte a tekintetét. Nem mertem megfordulni. Féltem Tőle. Féltem az érzéstől, ami a szívemet nyomta.

- Ő viszont nem kíván veled társalogni, Niall! – vágta be maga mögött a szobaajtót Zayn, majd sporttáskájával a kezében mellém sétált. Szemem sarkából láttam, ahogy Niall szemei résnyire szűkültek, kezeit ökölbe szorította.

- Rendben. Menjetek, ahová akartok, éljétek az életetek. De az érzés elől, Ronnie, ami hozzám láncol, soha nem fogsz tudni elmenekülni. – nézett mélyen a szemembe, majd sarkon fordult, és az emeletre indult.

*Niall Horan szemszög*

Az élet egy vicces dolog. Mikor már azt hiszed, hogy minden rendben van, jön valaki, és az egészet a feje tetejére állítja. És ennél még viccesebb, hogy attól az embertől idézek, aki részben az én életem megkeserítője.

Mikor Liam kijelentette, hogy Zayn-nel együtt Ronnie is hazajött, azt hittem, csak viccel. Azt hittem, Zayn valahol az állítólagos barátnőjével Perrie-vel volt az elmúlt két napban. Tévedtem. Ronnie-val volt. Kétlem, hogy Naomi hazudott volna, Ronnie biztos, hogy Mullingar-ba ment. Zayn pedig utána.

- Niall! Ott vagy? – hallottam egy türelmetlen hangot a laptopom felől. Sóhajtva csuktam be magam mögött a szobám ajtaját, és nekidőltem, tekintetem a plafonnak szegeztem. Ez nem én vagyok. Ronnie hibázott, én pedig megbocsájtottam. Akkor miért engedtem el? Miért engedtem, hogy Zayn-nel menjen? Magától felkeresni úgysem fog, azt nem várhatom.

- Igen Demi, itt vagyok. – szólaltam meg elhessegetve gondolataimból a rémképeket, majd az ágyamhoz sétáltam. 

*Ronnie Butler szemszög*

- Minden rendben lesz. - mosolyodott el Zayn, majd egy rövid csókot nyomott a számra. Visszamosolyogtam, bár legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, amit legbelül érzek. De ehelyett csak csendben, érzelmeimet magamba fojtva sétáltam Zayn mellett. Ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog menjünk az ideiglenes otthonunkhoz, hiszen egyáltalán nem volt messze. A friss levegő pedig egészen jót tett, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. El kellett űznöm a sok rossz gondolatot. 

- Miért tűnik ez az út hosszabbnak, mint amilyen általában? – forgatta meg a szemét Zayn megjátszott türelmetlenséggel. Felnevettem.

- Talán azért, mert lusta vagy. – vigyorogtam Rá.

- Ezt kikérem magamnak. - nézett rám rosszalló tekintettel, megjátszott sértődöttséggel. 

Megmosolyogtatott. S az a mosoly, amit Ő csalt az arcomra, őszinte volt, szívből jövő. Sajnos mostanság kevés ember tud ilyesfajta érzelmeket kiváltani belőlem. Szám szerint pontosan öt. Zayn, Louis, Liam, Harry és Amy. Niall nem. Már nem.