5. fejezet - Becca

Tudom, 12 komment után ígértem a következő fejezetet, de nem hagyhatlak Titeket olvasnivaló nélkül. 
A másik ok pedig az, hogy a kommenthatárt feloldom, így akkor hozom a részt, amikor éppen készen van. 
Viszont ennek ellenére szeretnék még mindig annyi kommentet kapni, ahogy eddig, hiszen ebből tudom, hogy tetszik-e Nektek, amit csinálok. 
Nagyon szépen megköszönöm, ha írtok, és rákattintotok alul a "Like"-ra. 
Köszönöm szépen Mindenkinek! 
♥

 

*Egy hét elteltével*

Sokszor megesik, hogy elgondolkodom azon, mit tartogat számomra a jövő. Vajon lesz annyira könyörületes, hogy meghagyja nekem a boldogságot, esetleg még többet ad? Vagy minden az ellenkezőjére fordul, és végül meggyötörten, folyton könnyekkel a szememben kell leélnem az életem? Nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap. Viszont néha nem is akarom tudni. Néha úgy izgalmas a reggel, hogy nem tudom mi fog velem történni aznap.

- Jó reggelt galambom! Na, nem, galambom nem lehetsz. Az Kevin. Akkor jó reggel mókuskám. Hogy aludtál? – kérdezte óriási vigyorral az arcán Louis, mikor lecsörtettem a nappaliba. Szememet forgatva odavetettem neki, hogy „Jól.”, majd ezt megpecsételve egy óriásit ásítottam.

- Mit csinálunk ma? – kérdeztem, miközben kivettem Liam kezéből a gabonapelyhet, és teleöntöttem vele az előttem levő tálat.

- Te semmit. Vagyis maximum annyit, hogy itthon nézel minket a tévében. – mormolta Zayn.

- Zayn azt akarta mondani, hogy egy tévés interjúra kell mennünk, ezért most egyedül kell maradnod egy kis ideig. – magyarázta Niall rosszalló pillantást vetve a Malik fiúra. Aprót bólintva húztam el a számat, egyrészt, mert megint egyedül hagynak, másrész pedig Zayn miatt. Őszintén, nem értem, mi a baja velem.

*Niall Horan szemszög*

Utálom Paul-t, amiért pont mára beszélte le ezt a hülye tévés interjút. Utálom, hogy már megint egyedül kellett hagynom Ronnie-t. Csak tehetetlenül nézek ki az ablakon, és várom a csodát, ami úgy sem fog eljönni.

- Niall, ne bambulj megint, légy szíves. Pár perc és kezdünk. Gyere már! – szólt rám Paul. Utálom az ilyen interjúkat. Az embernek nem engedik meg, hogy legyen magánélete. És azt hiszem, ma „utálomnapot” fogok tartani.

- Fiúk, van most barátnőtök? – kérdezte hirtelen a műsorvezető, mire megforgattam a szemem. Ez nem magánéleti dolog lenne? Hárman azonnal rávágták, hogy nincs, Liam pedig megemlítette Danielle-t. Aztán mindenki rám emelte fürkésző tekintetét.

- Nincs. – sóhajtottam pár másodperc szótlanság után.

*Ronnie Butler szemszög*

„Nincs”. Niall hangja visszhangzott a fejemben, amint kimondta ezt a szót. Szinte megsemmisülve ültem, és néztem magam elé, mintha valami érdekes lenne ott. Próbáltam kiűzni a fejemből a rossz gondolatot, nyugtatni magam, hogy biztos csak azért mondta, mert nem akarja még, hogy kitudódjon. De nem sikerült. Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel, és rohantam ki a zuhogó esőbe. Az emberek bolondnak néztek, nem sűrűn látnak lányokat zokogva rohanni esőben. De nem érdekelt. Nem tudott érdekelni. Csak a saját problémámra tudtam gondolni, ami most elködösítette agyam minden egyes részletét. Csak lehuppantam a vizes fűbe, és zokogtam megállás nélkül. Azt sem tudtam hol vagyok, ahogy azt sem, hogy miért vagyok itt. Nem foglalkoztam semmivel. Egészen addig, míg valaki végig nem simított a fejemen. Felnézve egy kislány tündérien mosolygó arcával találtam szembe magam.

- Miért sírsz? Neked nem szabadna sírnod. – kérdezte érdeklődő szemekkel.

- Ezt te még nem értheted. – adtam a tömör választ, a sírástól elcsukló hangon.

- Nekem meghalt az anyukám, és az apukám is. És ha nem mondod el, tényleg nem értem meg. – jelentette ki felszegett állal. Megeresztettem egy halvány mosolyt, majd aprót bólintottam, jelezve, hogy elpanaszolom neki a bajom. A kislány megfogtam a kezem, majd húzni kezdett addig, amíg el nem értünk egy fedett ülőhelyféleséghez. Felpattant rá, majd megpaskolta a maga melletti helyet, jelezve, hogy üljek le.

- Akkor most elmondhatod, hogy mi bánt. – nézett fel rám. Nagyot sóhajtva a háborgó égre emeltem a tekintetem.

- Tudod, van egy barátom – ha egyáltalán nevezető barátnak – aki nem akarja felvállalni a kapcsolatunkat. Szerintem még a legközelebbi barátai előtt sem. És ez nekem nagyon rosszul esik. 6 éves koromban ismertem meg őt, hosszú ideig a legjobb barátom volt. A bökkenő viszont az volt, hogy idő közben beleszerettem. Nem rég derült ki, hogy ő is viszonozza az érzéseimet. Ezért is utaztam hozzá Londonba. Mert sokat jelent nekem, és szeretem. – magyaráztam nagy vonalakban a történetet. A kislány tűnődő tekintettel aprót bólintott.

- Először is gyere velem haza. Nagyon eláztál, így nem engedhetlek el sehová. A nővéremnek biztos van olyan ruhája, ami jó rád. – mosolyodott el, majd a kezemet megfogva szaladni kezdett. Nem sokára megtorpant az egyik háznál a sok közül. Nem nagyon lehet megkülönböztetni a házakat itt, szinte ugyanolyanok. A kislány mosolyogva intett a fejével, hogy menjek be.

- Rebecca, már megint ilyen szakadó esőben mászkálsz? Ha megfázol… Jaj, bocsánat, nem vettelek észre. Kylie vagyok, Becca nővére. – fordult hozzám kedves mosollyal egy 19 év körüli lány.

- Ronnie Butler. – mutatkoztam be, mire megint elmosolyodott, és intett, hogy menjek utána.

- Becca sokszor hozza ide azokat, akik eltévednek errefelé, vagy hasonló. Nem lepődünk már meg senki idegenen. Hú, te aztán alaposan eláztál. A fürdő a folyosó végén lévő utolsó ajtó, találsz ott hajszárítót, és itt van pár száraz ruha. Remélem jó rád. – mosolygott Kylie.

- Köszönöm. – hálálkodtam megeresztve egy halvány mosolyt, majd a fürdőszoba felé indultam. Igazából nem is értem magam. Tényleg ennyire ki tud csinálni érzelmileg egyetlen hülye szó? Tényleg ennyire gyenge vagyok? Nem volt még elég ez a két év, most szenvedjek még többet?

*Niall Horan szemszög*

- Na, végre. Utálom az interjúkat. – jelentette ki Zayn, mikor elindultunk.

- Akkor most azt mondd el nekünk Zayn, hogy te mit nem utálsz. – fordult hátra Harry, mire felnevettünk.

- Nem vagy vicces. – morogta a Malik fiú.

- Azt ajánlom fiúk, hogy még ne nyöszörögjetek, húzós hetünk lesz. Holnap koncert itt, aztán szerdán fotózás. Csütörtökön koncert Bradford-ban és Doncaster-ben. Pénteken rádiós interjú és koncert Wolverhampton-ban majd Holmes Chapel-ben. Majd jövő héten lazíthattok. – ismertette Paul a kegyetlenül fárasztó heti programot. Remek. Már Paul is megakadályozza, hogy ha csak egy percet is, de Ronnie-val legyek.

- Niall, miért bambulsz már megint? Megjöttünk. – szólt rám Lou, mire felkaptam a fejem. Ilyen gyorsan hazaértünk? Mindegy.

- Niall, nem tudod, hogy hova ment Ronnie? – állt elém hirtelen Liam.

- Nem, miért? – kérdeztem döbbenten.

- Meg akartam kérdezni tőle, hogy őt sem zavarná-e ha vennék egy teknőst, de nem találom sehol. – magyarázta. A vér is megfagyott egy pillanatra az ereimben. Olyan gyorsan kaptam ki a telefonom a zsebemből, hogy majdnem elejtettem. Aztán akkor jöttem rá, hogy nekem nincs meg Ronnie száma. A hirtelen az egekbe szökő adrenalin szintem miatt idegesen vágtam földhöz a készüléket, ami azonnal darabokra tört.

*Ronnie Butler szemszög*    

- Nem tudod, hol laksz? – nézett rám nagy szemekkel Kylie, reagálva az előbbi kijelentésemre.

- Nem. Tegnap érkeztem Londonba. És hát, amikor eljöttem a házból, nem az volt a legfontosabb, hogy megnézzem milyen utca, melyik házszám. – magyaráztam, mire Kylie bólintott.

- Kinél laksz? Hátha így jobban tudom. – kérdezte, mire pár másodpercig feszengve néztem rá.

- A One Direction-nél. – sóhajtottam végül. Kylie egy ideig kikerekedett szemekkel nézett rám, majd elmosolyodva bólintott.

- Tényleg, te vagy az a lány, akit a fiúkkal láttak a reptéren. De hülye vagyok, hogy nem ismertelek fel. Így már tudok mindent. Gyere, elviszünk. – mosolygott tovább. És igen, ez a kevés idő, amit itt töltöttem, segített rájönni, hogy nem vagyok egyedül. Vannak nálam sokkal rosszabb helyzetű emberek, de ők képesek mosolyogni még akkor is, ha legbelül üvöltenek. Nekem is ezt kell tennem. Csak így lehetek boldog. Viszont először ki kell sírnom magamból a problémát.

- Köszönök mindent. – mosolyogtam Kylie-ra és Beccára, mikor a házhoz értünk.

- Szóra sem érdemes, szívesen tettük. Ugye találkozunk még? – kérdezte Becca angyali arccal. Elmosolyodva guggoltam le hozzá, és haján végigsimítva biztosítottam, hogy akár holnap is láthat. Megvártam még, amíg eltűnik az alakjuk a hosszú utcán, majd nagy levegőt véve benyitottam a házba.

- Ronnie. Basszus, hol voltál? Tudod mennyire aggódtunk érted? – támadt le azonnal Niall. Szememet lehunyva mélyet sóhajtottam, majd megkértem a többieket, hogy hadd beszéljek Niallel négy szemközt.

- Amit az interjúban mondtál… hogy nincs barátnőd…

- Tényleg azon akadtál ki, hogy nem mondtam el, hogy van? Ráér még megosztani a nagyvilággal. – vágott a szavamba Niall.

- Nem. Én azon akadtam ki, hogy igazat mondtál, nem tagadtál le semmit. Eddig nem tűnt fel, annyira elvakított a boldogság. De tényleg így van. Hogyha nem akarsz tőlem semmit, akkor miért játszol velem? Egy hete vagyok Londonban, de akárhogy is nézem, amit még Mullingarban kértél, hogy jöjjek veled, egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy legyek a barátnőd. Szingli vagy Niall, ahogy én is…