16. fejezet - RépaLouis nem mondja el

Sziasztok drága olvasóim!

Ahogy ígértem, meghoztam a részt :) Remélem nem okozott gondot ez a kisebb kimaradás.

Valamint szeretnék még kitérni új olvasóm, Niki kommentjére, aminek olvasása közben szinte ugráltam az örömtől. 

Természetesen én nagyon tudok örülni a "jó lett, várom a következőt" stílusú kommenteknek is, viszont ez rettenetesen jó érzés. Bevallom, majdnem elsírtam magam az örömtől, és egy hatalmas nagy önbizalomlöketet adott :'] Szeretnék több ilyen kommentet is, persze, ha lehet :)

Ezúton is még egyszer nagyon szépen köszönöm Niki! ♥

Nem is szövegelek tovább, jó olvasást :)

Öt - vagy annál több - komment és hozom a következőt :)

*Zayn Malik szemszög*

Hihetetlen, leírhatatlan érzés volt végre a karjaimban tartani Őt. Felemelő érzés, mintha szárnyalnék. Mintha nem lenne a világon más, csak Ő meg én. Szinte el sem hittem. Egy álomnak tűnt, gyönyörű, mesés álomnak, amiből, soha de soha többé nem akarok felébredni.  Végre, ennyi idő várakozás után a magaménak érezhetem. De mégis meddig? Szinte biztos, ha ennek a röpke pillanatnak vége, Niall karjaiba fog rohanni, engem figyelembe se véve. Mintha ez az egész meg sem történt volna. Viszont ez most különösebbképpen nem érdekelt. Nem foglalkoztam se a múlttal, se a jövővel. Csak a jelennek éltem. Hiszen ez a pillanat tökéletes. Ahogy beletúrok selymes hajába, ahogy átölelem karcsú derekát, egytől egyig a mennyországba repít. Mintha nem is a földön járnék, hanem egy jó tíz méterrel fölötte.

- Ronnie! Itt a felmentőse… Ti meg mi a szent szart csináltok? – Louis erőteljes, szinte dühös hangját hallva rögtön szétrebbentünk. Ronnie nem nézett rám, sem Lou-ra, helyette egy szó nélkül, a lépcsőn feltrappolva a szobájába sietett, és bevágta maga mögött az ajtót. – Mit tettél Malik? – nézett rám Louis gyilkos, lesajnáló pillantással. Szólásra nyitottam a szám, de nem engedett beszélni. – Mégis mit képzelsz magadról? Ide jössz, és csak úgy, heccből tönkre vágsz egy amúgy tökéletes, hibátlan kapcsolatot? Mit hiszel Te magadról? Ronnie eddig is a padlón volt, nem kérte senki, hogy csináld ki még jobban! Mondd csak, Te teljesen megőrültél? – ordított rám lenéző hangon. Sosem láttam azelőtt Őt ilyennek. Egy ideig álltam szúrós pillantását, de aztán a padlót kezdtem bámulni, mintha azon valami érdekes lenne. Az amúgy teljesen jelentéktelen parketta hirtelen roppantul lebilincselővé vált. Reméltem, hogy Louis csak költői kérdésnek szánta az előbb elhangzottakat, nem mertem megszólalni.

*Ronnie szemszög*

Utálom magam. Szánalmas, undorító alak, egy utolsó senki vagyok. Fogalmam sincs, hogy bírom elviselni magam. Hogy lehettem ennyire barom? Miért engedtem Zayn-nek, hogy megcsókoljon? Egyáltalán, minek csókoltam vissza? Szeretem Niall-t, igen, teljes szívemből. Akkor mi a francnak csináltam? Lassan feltápászkodtam az ágy mellől, és az ajtóhoz léptem. A kulcsot ráérősen elfordítottam a zárban, majd kikaptam a zsebemből a telefonom. Újra lehuppantam az ágy mellé, és kikerestem a telefonkönyvből Amy számát. Kínosan elmosolyodva nyomtam rá a „hívás” gombra. Mióta Londonban vagyok, összesen kétszer hívtam fel. Rettenetes barát vagyok.

- Veronica Anne Butler! Tudom, hogy Horan-nel enyelegni jobb móka, mint engem untatni, de azért hívhatnál sűrűbben. – rivallt rám tréfásan köszönés helyett, mire halványan elmosolyodtam.

- Szia, Amy. – köszöntem erőtlenül.

- Baj van? – komorodott el, mikor meghallotta a visszafojtott sírástól remegő hangom.

- Ami azt illeti, igen. Elég nagy. – sóhajtottam, majd az elejétől fogva mesélni kezdtem a történetet.

*Harry Styles szemszög*

„Tudom, hogy már végeztetek, de tartsd vissza még egy fél órán át Niall-t, kérlek! Majd elmagyarázom. Louis x”

Legalább háromszor futottam át az SMS-t. Lou csak akkor ír ilyen hivatalosan, bolondozás nélkül és akkor írja a teljes keresztnevét, ha baj van. Nagy baj. Feszülten felsóhajtottam, majd Niall-re néztem, aki már indult a kijárat felé. Ötletem sincs, hogy szegény BooBear mibe keveredhetett, de azt hiszem, most tényleg nem szabad hazaengednem a szőkeséget.

- Hé, Horan! Lépjünk el a Nando’s-ba, mielőtt hazamennénk. Kilyukad a gyomrom. – kiáltottam Rá.

- Máskor, Hazza! Inkább tűzzünk innen. – legyintett, majd újra kifelé vette az irányt. Segítségkérően néztem Liam-re, aki szintén látta az SMS-t.

- Nem ismerek Rád, szőkeherceg. A Nando’s-ról van szó, hahó! Na, nyomás kajálni. – indult meg Liam, én pedig egy halvány mosolyt megeresztve követtem Őket.

- Nem, nem megyünk sehová. Ronnie otthon vár, ráadásul kitudja, hogy Malik éppen mit művel Vele. – húzta el a száját összeszűkült szemekkel.

- Lou már hazament, Ő vigyáz Rá. Lefogadom, hogy Zayn valami idióta filmet néz, Louis pedig Ronnie-t szórakoztatja. – vigyorodott el Liam, majd az autó felé kezdte lökdösni Niall-t.

- Rendben. De nem maradunk sokáig. – adta be a derekát sóhajtva, mire Liam-mel a háta mögött mosolyogva pacsiztunk össze.

- Szerinted mi van Louis-val? – súgta oda nekem Li már a kocsiban ülve.

- Fogalmam sincs, de elég nagy lehet a baj. Láttad az SMS-t, így, bolondozás nélkül csak igazi vészhelyzetben ír. – suttogtam vissza sóhajtva.

*Ronnie Butler szemszög*

- Fel a fejjel, és vigyázz magadra! Ja, és ajánlom, hogy ezentúl sűrűbben hívj, mert különben megkereslek! – köszönt el Amy. Az első reakciója a sztorira egy „hűha” volt. Vagy tíz másodpercig nem bírta feldolgozni az esetet. Ezt követően csakhogy nem megsüketített az ordibálásával. A mondanivalója szinte hemzsegett a kisípolnivaló szavaktól. Aztán hirtelen lágyabb, szinte anyáskodó hangnembe váltott. Viszont a lényeg most nem is ez. Rengeteget segített. Megnyugtatott, és biztosított róla, hogy minden renden lesz.

- Kisírtad magad, hercegnő? – nyitott be Louis fáradt mosollyal az arcán. Az a mérhetetlen düh, ami a Zayn-nel való „beszélgetésekor” uralkodott rajta, már sehol nem látszott, elillant. Apró mosolyt magamra erőltetve bólintottam. Mélyet sóhajtva ült le mellém a földre, és átölelt. – Ne félj, nem lesz semmi baj. – suttogta, majd kicsit eltolva magától letörölte a könnyeim, és az elkenődött smink maradványait. – Na, most már csak egy vigyor kell, és a többiek észre sem veszik, hogy bőgtél. Gyere, majd a répáim felvidítanak. – húzott fel, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Lou kézen fogva vezetett le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Igyekeztem nem rápillantani Zayn-re, aki viszont szinte lyukat égetett a fejemben a pillantásával.

- Ronnie én… - kezdte volna a magyarázkodást, de Louis közbevágott, amint visszaért a konyhából két répával a kezében.

- Nos, tehát. Ez itt Répapapa, ez Répamama, ez pedig RépaLouis. - mutatott a két zöldségre, majd magára. Elmosolyodtam, de tudtam, hogy nem csak a felvidítás céljából vonszolt le ide. – Szóval, tegyük fel, hogy Répapapa Zayn, Répamama pedig Ronnie. Répamamának van egy barátja, akit nagyon szeret, de sajnos nincs több répám, sem kezem, és RépaNiall úgy sincs itthon, szóval Ő most nem játszik. Tehát Répamama nagyon szereti RépaNiall-t, de Répapapa ebbe beleavatkozott. Megcsókolta Répamamát, aki visszacsókolt, de mind a ketten tudják, hogy ezt nem szabadott volna. – nézett fel Ránk szúrós tekintettel. – Itt jön a képbe RépaLouis, aki ezt az egészet látta. Vagyis hát, a végét. Nos, RépaLouis nagyon kiakadt, már azon gondolkodott, hogy beledobja Répapapát a medencébe, hadd fulladjon meg. – itt vetett egy gunyoros pillantást Zayn-re. – RépaLouis úgy gondolta, ezt feltétlenül meg kell osztania RépaNiall-lel, és a barátaival. – itt a vér is meghűlt az ereimben. El akarja mondani Niall-nek? Ezt én nem élem túl. Kikerekedett szemekkel pattantam volna föl, de Lou leintett, hogy még „játszik”. – Viszont RépaLouis nagyon kedves, és nagyon szereti Répamamát, ezért meggondolta magát. – letette a répákat az asztalra, majd újra felénk fordult. – Nem fogom elmondani Niall-nek. – mosolyodott el, mire fellélegeztem. Majdnem. – Nem fogom, mert Nektek kell megtennetek. Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha megtudja. Nem kell azonnal amint hazaértek, de nem ajánlom sokáig húzni a dolgot. Ennyit csak megérdemel.