17. fejezet - Nem tudom elmondani

Sziasztok Directionerek!

Bocsánat, hogy ilyen késői órában hozom a részt, de megígértem, hogy még ma feltetszem.

Nem is szövegelek, jó olvasást :)

5- vagy több - komment után következő.

*Ronnie Butler szemszög*

Igaza volt Louis-nak, teljes mértékben. El kell mondanunk Niall-nek, nem érdemli meg, hogy áltassuk. De mégis hogyan, ha még magamnak sem merem bevallani, hogy mit tettem? Annyiszor bizonygattam, hogy én már csak azért is Niall-t szeretem. És még ennek ellenére ez történt. Utálom magam, gyűlölöm, már megint.

- Nyugodj meg, tündérke, meg fogja érteni. – simított végig a karomon Lou, bár látszott rajta, hogy ezt Ő maga sem gondolja komolyan. Halovány mosolyt erőltetve magamra néztem, ahogy a fekete Range Rover bekanyarodik a ház elé. Megjöttek. Niall, mintha rakétát nyelt volna, úgy pattant ki a hátsó ülésről, alig fél percen belül pedig már az ajtóban állt.

- Mit műveltél Vele, te barom? – intézte ideges szavait azonnal Zayn felé. Bár nem láthattam magam, nagyon jól tudtam, hogy az arcom színe vetekedhet a krétáéval.

- Niall, higgadj le. Itt voltam, nem történt semmi. Ronnie a ház egyik végében, Zayn pedig a másikban. Vigyáztam Rá. – közölte Louis teljes nyugodtsággal a hangjában, bár szája széle mintha megrándult volna. Hazudott. Hazudott a legjobb barátjának, aki megbízik benne. Csak miattam. Alsóajkamat beharapva üveges tekintettel meredtem a padló felé. Próbáltam elkergetni a rémképeket, és mosolyogni. Niall-nek azonnal fel fog tűnni, hogy valami nincs rendben. Össze kell szednem magam.

- Ja, oké. Akkor jó. – bólintott Niall, majd hozzám lépve átkarolta a derekam, és egy puszit nyomott a homlokomra. Arcomat a vállába fúrtam, hogy némileg eltakarjam zaklatottságomat. Lopva rápillantottam Zayn-re, aki szintén engem, minket bámult. A féltékenység és a csalódottság tisztán látszott a pillantásában. Sóhajtva fordítottam el a tekintetem, hirtelen Niall pulóverének kapucnija rettentően érdekes dologgá vált.

*Zayn Malik szemszög*

Leírhatatlanul fájó érzés volt végignézni, ahogy Ronnie Niall karjaiba menekült. Abban a pillanatban a szívem még apróbb darabokra tört. Mindent megadnék, hogy visszaforgathassam az időt, és még százszor, ezerszer átéljem azt a pillanatot, mikor a karjaimban tarthattam. Lehet, hogy Neki nem jelentett semmit, számomra viszont egy álom valósult meg. Mikor elváltunk egymástól, meghaltam. Halott ember vagyok az érintése, a csókja nélkül.

- Nem tudom, Malik, hogy mit csináltál Ronnie-val, amíg mi nem voltunk itthon, de garantálom, hogy nem úszod ezt meg szárazon. – pillantott rám gyilkos tekintettel Harry. Szemöldökömet összehúzva a padlót vizslatva vonultam be a szobámba, az ajtót hatalmas hangerővel csapva be magam mögött. Homlokomat a falnak támasztva ökölbe szorítottam a kezeim, és minden erőmet összeszedve próbáltam nem elbőgni magam. Kedvem lett volna, de nem tettem. Erősnek kell maradnom, nem zuhanhatok össze. Elvégre, férfiből vagyok. Hogy néznék én ki depressziósan? Nem állna jól a hajam. Akaratlanul is elmosolyodtam saját gondolataimon, majd belenéztem a tükrömbe. Mi van Niall-ben, ami bennem nincs? Talán Neki jobb a haja? Gondolatmenetemet az ajtóm felől érkező kopogás hangja szakította meg.

- Húzz innen. – morogtam, bár tudtam, hogy akárki is az illető, úgyis be fog jönni. Sóhajtva ültem az ágyamra, és a belépő alak kilétét figyelmen kívül hagyva, fejemet a falnak döntve, csukott szemmel vártam a megrovó szavakat.

- Zayn… - amint meghallottam Ronnie csilingelő hangját, azonnal kipattantak a szemeim. – Ezt… meg kellene beszélnünk. – közölte félénken, mire bólintottam, és magam mellé mutatva jeleztem, hogy üljön le. – Szóval… én sajnálom. Tényleg, mindent. Hatalmasat hibáztam. – kezdte, miután helyet foglalt az ágy másik végében – a lehető legmesszebb az én ülőhelyemtől. Sóhajtva fordítottam fejemet az ajtó felé, jobbnak véltem most nem felé nézni.

- Már megtörtént. – motyogtam szinte alig hallhatóan.

- Tényleg nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. – sóhajtotta Ronnie, majd közelebb csúszott. Hitetlen tekintettel fordultam felé.

- De tudtad. Tudtad, hogy ha visszacsókolsz, úgy csak rosszabb lesz. Hagyod, hogy reménykedjek, aztán eldobsz magadtól. Direkt csinálod? Jó játszani velem? Örülsz, ha összetörve látsz? Nem veszed észre, hogy megveszek Érted? – csattantam fel. – Talán jobb lett volna, ha Niall ott hagy Mullingar-ban szenvedni. – sziszegtem megsemmisülve, de amint kimondtam, meg is bántam.

*Ronnie Butler szemszög*

Könnyek szöktek a szemembe Zayn mondata hallatán. Üveges tekintettel meredtem magam elé, és hagytam, hogy a kövér sós cseppek leszánkázzanak az arcomon.

- Igazad van. Sokkal jobb lett volna. – mondtam remegő, elcsukló hangon. Zayn az államnál fogva felemelte addig lehajtott fejem, és óvatosan letörölte a könnyeim.

- Sajnálom. Nem gondoltam komolyan. – nézett mélyen a szemembe. Bűnbánó tekintete szinte fogva tartotta az enyémet. Nagyot nyelve fordítottam el a fejem. Nem követhetem el még egyszer ugyanazt a hibát. Felálltam, s szó nélkül kisétáltam az ajtón.

- Végre. Niall-t már szinte lehetetlen volt visszatartani. – fordult felém Louis, aki a nappaliban várt. Na, igen, Niall-nek azt mondtam, hogy Louis-val kell beszélnem.

- Sajnálom. – tártam szét a karom kínosan elmosolyodva.

- Nem lesz semmi baj. – suttogta Lou, miközben magához ölelt.

- Aha, szóval beszélgettek. – hallottam Niall hangját a lépcső felől. A kelleténél talán jobban megnyomta a „beszélgettek” szót.

- Szőkeherceg, ne már, hogy Louis-ra is féltékeny vagy! – röhögött fel Harold, majd hozzánk sétált. – Menjetek fel, és nyugtasd le. Egy komplett összeesküvési elméletet szőtt, ameddig Te lent voltál. – súgta oda nekem, mire bólintva Niall felé vettem az irányt. Hamiskás mosolyt erőltetve magamra kézen fogtam, és a szobánk felé kezdtem húzni.

- Mit szeretnél csinálni? Nézhetünk filmet, van egy csomó. Vagy gitározhatunk, énekelhetünk, vagy… - kezdtem látszólag lelkesen, de Niall közbevágott.

- Én csak ezt szeretném csinálni. – karolta át a derekam, majd másodperceken belül ajakai már az enyémet becézték. Éppen készült nyelvével szétfeszíteni a szám, mikor elkaptam a fejem. – Mi a baj? – kérdezte ijedten, összehúzott szemöldökkel.

- Semmi. – suttogtam elhaló hangon, majd az ágyra ültem. El kell mondanom Neki. Igaza van Lou-nak, ennyit igazán megérdemel.

- Ronnie, látom, hogy baj van. Ismerlek. – ült le mellém, kezét a combomra rakta. Nyugtalan tekintetemmel a falat vizslatva próbáltam összeszedni a szavakat. Mit mondhatnék Neki? „Bocs, Niall, de csókolóztam Zayn-nel”? – Mondj már valamit légy szíves! Kikészítesz. – csattant fel Niall, mire megint könnyek szöktek a szemembe. Ha megtudja, talán soha többé nem akar majd látni. Visszaküld Mullingar-ba, és hagyja, hogy a hátralévő rövid életemet szenvedéssel éljem le. Ezt tenné? Örökre megutálna? Felnéztem Rá, fürkésző kék szemeibe, ahol nem láttam mást, csak ijedtséget.

- Nem megy. – ráztam meg a fejem már a sírás határán. – Nem tudom elmondani…