20. fejezet - Már itt sem vagyok

Hello Sweetie!
Szombat van, és itt vagyok az új résszel. Bocsánat azoktól, akiknek megígértem, hogy háromnegyed hat körül rakom fel, kicsit elhúzódtak a dolgaim.
Más. A másik blogomra felkerült a tizedik - évadzáró rész, és még nincs annyira sok olvasónk. Szeretném, ha benéznétek ide is : I can love you more than this II. 

Szóval, jó olvasást, várom a kommenteket :)

Lots of Love, DreamerGirl

Ajánlott zene : ♫

*Ronnie Butler szemszög*

Nem bírtam aludni. Alig negyed órája ébredtem fel izzadtan, sírva a rossznál is rémesebb álmomból. Hiányzott, hogy valaki megnyugtasson, hogy csak álom volt, nem valóság. Hiányzott, hogy valaki átöleljen. Az űr a mellkasomban egyre nagyobb lesz Nélküle.  Mikor eljöttem otthonról, Vele, azt hittem Ő fog majd elhagyni. Megint. De nem. Én voltam az, aki így tett.

Elmegyek.

El, mert itt már semmi szükség rám. Jót már nem tudok tenni. Csak ennél is nagyobb fájdalmat okozni a körülöttem lévőknek, a szeretteimnek, már ha ez egyáltalán még lehetséges.

Hogy hová?

Még nem tudom. Talán haza. Mullingar-ba. Hiszen más választásom úgy sincs.

Sóhajtva tápászkodtam fel az ágyamról, és az ajtóhoz mentem. Halkan nyomtam le a kilincset, bár kétlem, hogy bárki is meghallhatta volna. Lábujjhegyen, óvatosan lépkedve siettem fel a lépcsőn, majd benyitottam Niall szobájába. A reményeim, hogy mégis itthon van, szertefoszlottak üres ágya láttán. Szememet lesütve léptem a szekrényhez, és a ruháimat kezdtem kipakolni.

*Niall Horan szemszög*

Álmatlanul forgolódtam ideiglenes ágyamban. Nem, kivételesen nem a rossz minőségű, hihetetlenül kemény szállodai ágy volt a hibás. Most Ronnie. Nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, az aggódást, hogy vajon mit csinálhat, mi lehet Vele. Tegnap este tényleg írtam egy SMS-t Demi-nek, hogy talán csak egy estére, de el tudjam felejteni. Talán sikerült is volna, de Demi nem ért rá.

És Zayn? Talán átvette a helyem, és most Ő öleli Ronnie-t? Ő nyugtatja meg, ha rosszat álmodik? Ő csókolhatja meg, ha nem tud aludni? Hitetlen fintorra húztam a szám, és reméltem, hogy ez nem így van.

*E/3, szemszög nélkül*

Ronnie üveges tekintettel maga elé nézve ült Niall ágyán. Aggódott érte.

„Vajon tényleg Demi-nél van?” Gondolta kétségbeesett arckifejezéssel. Igaz, már minden joga megvan hozzá, hogy a lánnyal legyen, Ronnie nem bírta volna elviselni. A falon lógó órára pillantott, ami fél hetet mutatott. Sóhajtva kapta fel ruhákkal teli bőröndjét, és halkan levonszolta a lépcsőn. Tudta, hogy ha a fiúk mennek valahová, bármelyik pillanatban felébredhetnek. Sietnie kellett. A konyhaasztalon ott hevert a papírdarab, amin Niall tegnap üzenetet hagyott a lánynak. Ronnie halványan elmosolyodott a sorok láttán, majd megfordította, és sebesen írni kezdett.

*

Louis telefonjának idegesítő csipogására ébredt. Nyöszörögve, szemét dörzsölgetve szüntette meg a hangot, majd ránézett az órájára. Háromnegyed hét. Nagyot ásítva kászálódott ki az ágyból, majd a szekrényéhez lépett, megfelelő öltözék után kutatva.

- Ez tökéletes. – húzott ki egy piros nadrágot, és egy kék-piros csíkos felsőt, majd ezekkel együtt a fürdőbe vonult. Fintorogva konstatálta, hogy már megint rettenetesen elaludta a haját.

- Azt hiszem, megint kölcsön kell vennem egyet Zayn hajzselé-készletéből. – nevetett fel, majd magára kapta a ruhadarabokat.

A lépcsőn szinte futva trappolt le, hogy a többi srác biztosan felkeljen a hang hallatán. Utálta, hogy mindig Ő az első, aki képes időben ébredni. Unottan, fáradtan sétált a hűtőhöz, hogy valamiféle reggeli után nézzen.

„És mi lesz Niall-el?” – jutott eszébe hirtelen. Hiszen fogalma sincs, hogy hová ment. A telefonját nem fogja felvenni, senkinek sem. Nyolckor kezdődik az interjú, és kicsi az esélye, hogy addigra megkerül. Louis egy próbát téve magához vette iPhone-ját, és kikereste Niall számát a névjegyzékből. A telefont a füléhez emelte, ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Pár csörgés után egy Louis számára különösen idegesítő sípoló hang jelezte, hogy csak az üzenetrögzítővel tud beszélni, Niall kinyomta. Louis ennek hatására csaknem földhöz vágta a készüléket. Mély levegőt véve újra kinyitotta a hűtőt, és kivette a maradék fél üveg tejet azzal a szándékkal, hogy megissza. Már lehuppant a kanapéra, mikor a bejárati ajtó zárjában a kulcs fordulását hallotta. Elkerekedett szemekkel tette le a tejet a dohányzóasztalra, majd nézte, ahogy Niall belép az ajtón.

- Lou… én sajnálom. Bocsánat! Tegnap este egyszerűen bekattantam. Zayn… Ő azt hiszem megérdemelte, amit kapott, az jogos volt. De az nem, ahogy Veled viselkedtem. A helyedben én is ezt tettem volna, megvédtem volna Ronnie-t – a szája széle kissé megremegett a lány nevének kiejtésekor – Tényleg rettenetesen sajnálom! – harapta be szája szélét, s összehúzott szemöldökkel várta a választ

- Semmi baj, bárkivel megesik. – bólintott egy fáradt mosoly kíséretében Louis. Niall is mosolyra húzta a száját, majd a konyha felé indult.

- Ez meg mi? – kérdezte hirtelen, összeráncolt homlokkal meredve az étkezőasztalon heverő papírlapra, amit Louis nem vett észre.

*

Ronnie szomorú tekintettel maga elé nézve várakozott a repülőgép érkezésére. Már felhívta anyját, hogy értesítse az érkezéséről, de egyelőre a miértjét elhallgatta. Annyit mondott, hogy szimplán csak a honvágy, ami arra késztette, hogy hazarepüljön. Mikor megvette a jegyét, szíve összeszorult. Nem szívesen hagyta itt London-t, ugyanakkor tudta, hogy nem örökre megy. Muszáj átgondolnia, felfognia a történteket, ehhez pedig idő kell.

„Megkérem a Mullingar-ba tartó utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást, a gép húsz perc múlva indul” csendült fel a hangosbemondón keresztül a szokásos negédes női hang, mire Ronnie szíve megint összeszorult. Könnybe lábadt szemekkel sétált fel a repülőgépre, hogy aztán pár napra maga mögött hagyja a nyüzsgő londoni életet.