21. fejezet - Vissza Mullingar-ba

Hello!
Először is, bocsánatot kérek, amiért tegnap nem tettem fel a részt megfáztam, náthás vagyok, fáj a torkom, és egy enyhe hőemelkedésem is van.
Másodszor, szomorúan vettem észre, hogy az iskola kezdetével sokkal kevesebb komment érkezik, mint általában, a huszadikra csak hármat kaptam. Bevallom, nem esett túl jól, de megértem, hiszen nekem is temérdek tanulnivalóm van, már most. Viszont ezek után már tényleg meg fogom becsülni azt, amit kapok, akkor is, ha az kissé szegényes. Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli...
Harmadszor pedig, mivel sokaknak nem tetszett az előző fejléc (nekem sem), lecseréltem egy szerintem jobbra. Remélem, ez már jobban fog tetszeni :)

Jó olvasást :)

Lots of Love, DreamerGirl ××

„Amíg Te szeretsz, én addig élek, de kérlek, szeress, mert meghalni félek.”

Ronnie szomorúan csillogó szemekkel lépett le a repülőgépről. Tudta, hogy anyja nem fog kijönni érte a reptérre, hiszen még dolgozik. Egyedül kell megtennie az utat hazáig ebben a zord, felhős időben. Amy-nek nem szólt az érkezéséről, nem tartotta fontosnak. Mindenképpen szerette volna meglátogatni barátnőjét, de úgy gondolta, jobb, ha a lányt meglepetésként éri, hogy itthon találja. Sietve üzent anyjának, hogy megérkezett, majd elindult a hazafelé vezető úton. Halványan mosolyogva konstatálta, hogy semmi sem változott távozása óta. Talán még a levegő mozgása is ugyanolyan. Aztán Ronnie megpillantott két egymással játszadozó gyermeket. Egy fiút és egy lányt. Kicsik voltak még, talán nyolc év körüliek. Ronnie száját keserédes mosolyra húzta. Saját magát látta bennük, és Niall-t. Ők is hasonlóképp szórakoztatták egymást annak idején.

„Vajon most mit csinálhat?” gondolta a lány. Nem tudta kiűzni fejéből az érzést, hiába erőlködött. Szerette volna tudni, hogy a fiú vajon gondol-e még Rá, vagy Ő már elfelejtette. Hogy vajon most mással van-e, vagy csak a szobájában ücsörög, és szomorkás ábrázattal néz ki az ablakon. Ronnie próbálta elterelni a gondolatait a fiúról, sikertelenül.

Ronnie táskája mélyéről előkotorta a lakáskulcsot, majd elfordította a zárban. A házba belépve egy sóhajjal nyugtázta, hogy anyja még mindig nem ért haza a munkából. Azt tervezte, hogy átmegy Amy-hez, de szerette volna megvárni anyját. Kardigánját a fogasra akasztotta, majd a nappaliba lépve körbenézett.

„Itt sem változott semmi.” gondolta halvány, erőtlen mosollyal az arcán.

*

Zayn üveges tekintettel meredt maga elé. Semmi kedve nem volt egy újabb interjúhoz. Utálta, ha egy rendkívül idegesítőnek titulált műsorvezető próbál kutakodni a magánéletében. Rossz hangulatának fő oka viszont nem is ez volt – sokkal inkább Ronnie hirtelen távozása dühítette. Meggyőződése volt, hogy Ő boldoggá tudná tenni a lányt, sokkal jobban, mint Niall. Keze szinte automatikusan ökölbe szorult, mikor felpillantott az öltözőbe belépő szőke fiúra. Szemei villámokat szórtak, akár ölni is tudott volna velük. Niall-t hibáztatta Ronnie eltűnése miatt. Igazából még maga sem tudta a miértjét, de szerinte a szőkeség volt a hibás.

„Sokkal, de sokkal jobban tudnám szeretni.” gondolta tekintetét a padlóra szegezve. Nem akart már mást, csak újból érezni a lány csókjait, az ölelését, azt, hogy Ő az egyetlen a világegyetemben, akit örökké fog szeretni. Valahol, legbelül tudta, hogy ez lehetetlen. De nem érdekelte.

*

Ronnie tétován kopogott a McDowell ház ajtaján. Tudta, hogy barátnője nem fogja kímélni, csúnyán megszidja majd, amiért szó nélkül hazajött. A lány ezt egyáltalán nem bánta, tudta, hogy Amy csupán törődésből csinálja mindezt.

- Ronnie? Istenem, de rég láttalak errefelé. Kerülj beljebb! – Monica nyitott ajtót, Amy édesanyja.

- Amy itthon van? – Ronnie halvány mosolyt erőltetett magára, nem akarta, hogy Monica észrevegye a mérhetetlen szomorúságot, ami belülről emésztette. Monica bólintott.

- Természetesen. A szobájában van, menj fel hozzá bátran. – Ronnie még mindig hamiskás mosollyal az arcán indult az emeletre. Tudta, hogy ezzel Amy-t nem verheti majd át. Túl jól ismeri. Kopogott kettőt barátnője szobájának ajtaján, majd benyitott. Amy a földön ült, zenelejátszóját nyomkodva. Mikor észrevette Ronnie-t kirántotta füléből a fülhallgatót, és felpattant ülőhelyzetéből.

- Hát te meg mi a fészkes fenét keresel itt? – húzta össze szemöldökét, fürkésző szemekkel bámulva Ronnie arcát.

- Eljöttem. – tárta szét a karját a lány halványan elmosolyodva.

- Igen, azt látom. De mégis miért? – tette csípőre kezeit Amy.

- Reméltem, hogy a múltkori telefonbeszélgetésünkből le tudod szűrni, hogy miért menekültem haza. – sóhajtott Ronnie.

- Időnk, mint a tenger. Mesélj el mindent. – kérte barátnője, majd az ágy felé mutatott, jelezve, hogy üljenek le.

*

Niall idegesen rágta a szája szélét. Fogalma sem volt, hogy hová mehetett Ronnie, és ez különösen dühítette. Nem akarta, hogy eddig fajuljanak a dolgok, esze ágában nem volt elküldeni a lányt. Szeretett volna már véget vetni a veszekedéseknek. Ami történt, megtörtént, ezen már nem tudnak változtatni, nem tudják visszaforgatni az időt. Szeretett volna beszélni Ronnie-val, megmondani Neki, hogy szereti, és hogy soha többé nem akarja elengedni. Ezt akkor határozta el, mikor hazafelé tartott a szállodából. Rájött, hogy a lány mindennél többet jelent számára. Még a büszkeségénél is fontosabb. Valóban rettenetesen fájt neki, mikor megtudta, hogy Zayn mit művelt Ronnie-val, de úgy gondolta, ideje továbblépni. Igaz, az eset alig huszonnégy órája történt, Niall mégis úgy érezte, nem tud a lány nélkül élni. Eszébe jutottak az együtt töltött pillanatok. A csókok, amik szájukon égtek. Mikor még egészen kicsi korukban Mullingar utcáin futkároztak önfeledten nevetve.

„Mullingar… Talán oda ment” jutott a fiú eszébe. Kapkodva előkotorta nadrágzsebéből a telefonját, majd lázasan keresgélni kezdett a névjegyzékben. Megnyugodva konstatálta, hogy még mindig nem törölte ki Ronnie anyjának telefonszámát. Fáradtan elmosolyodva nyomott rá a hívás gombra.

- Igen, tessék? – vette fel a telefont pár csengés után.

- Szia, Naomi! Niall vagyok. Remélem nem zavarlak.

- Niall? De régen hallottam felőled! Nem, egyáltalán nem zavarsz. Éppen vacsorát készítek Ronnie-nak.

- Igen, pont erről szerettem volna Veled beszélni… Mármint Ronnie-ról.

- Valahogy sejtettem. Elmondott mindent. Megnyugodhatsz, minden a legnagyobb rendben. Hamarosan visszaparancsolom Londonba, de én is szeretném, ha itthon maradna pár napot.

- Persze, megértem. Köszönöm, Naomi!

- Igazán nincs mit! Szia, Niall!

- Szia! – köszönt el a fiú, majd bontotta a vonalat. A megérzése nem csalt, Ronnie valóban hazament. Idegesen hunyta le szemét, keze ökölbe szorult. Saját magát hibáztatta a történtekért. Talán ha nem viselkedett volna ennyire modortalanul a lánnyal, még mindig itt lenne.

- Utána megyek. Visszahozom, kerül, amibe kerül. – sziszegtem összeszorított fogakkal.