22. fejezet - Újabb lopott csók

Sziasztok!
Végre szombat, én pedig elkészültem a résszel. Nagyon szépen köszönöm Zamy-nak és Dyxa-nak, valamint egy Névtelennek, hogy írtak kommentet az előző részhez :)
Nem is szövegelek most tovább, jó olvasást.

Lots of Love, DreamerGirl ××

Ajánlott zenék : ♫ ♫ (ha lejárt, indítsd újra)

*Ronnie Butler szemszög*

Reggel álmosan, és kialvatlanul keltem. Majdhogynem napkeltéig forgolódtam az ágyamban, de nem jött álom a szememre. Niall-re gondoltam. És Zayn-re. Hisz most mindketten miattam szenvednek. Az én hülyeségem miatt. Este azon gondolkodtam, vajon hogy tehetném ezt jóvá. Sehogy; ordított rám a leggonoszabb belső énem. Ezt már nem tudod rendbe hozni! Elrontottál mindent, elrontottad az életüket, és ezzel együtt a sajátodat is. De most mit számít ez? Hiszen mindkét fiú most miattad szenved! Csakis miattad! Csak hagyd, hogy a dolgok magától megjavuljanak; szólt egy másik, kedvesebb hang. Hisz meg fognak. Minden olyan lesz, mint ahogy régen volt. Boldog leszel, ahogy Ők is. De azt már Neked kell eldöntened, hogy Te melyikükkel leszel boldog.

- Nekem kell eldöntenem… - suttogtam magam elé hitetlenül. Mélyet sóhajtva megráztam a fejem, és a fürdőbe sétáltam. – Látod, Ronnie? Elrontottad az életed. Pocsékul nézel ki! – mondtam szemrehányó hangnemben, gúnyos fintorral saját tükörképemnek. Szememet lesütve a hajamba túrtam, és magamra rángattam a tegnap hanyagul félredobott szürke nadrágomat.

*

- Jó reggelt, Kincsem! Hogy aludtál? – mosolygott rám Anyu kedvesen, mikor leértem a konyhába.

- Remekül. – hazudtam kissé remegő hanggal, majd leültem az asztalhoz.

- Örülök neki. – szűkült résnyire Anyu szeme. Nem hitte el. Elfordítottam a tekintetem, és belekortyoltam az előttem lévő kávéba. – Hogy van Amy? Rég találkoztam Vele. Monival sokszor összefutunk, a leányzót viszont nem sűrűn látom. – kérdezte pár perc szótlanság után.

- Megvan. Tegnap jót beszélgettem Vele. – magamra erőltettem egy halovány mosolyt. Anyu bólintott.

- Na, nekem indulnom kell, mert elkésem. Este jövök, jó legyél. – állt fel, majd sietve nyomott egy puszit a homlokomra, és magára kapva a kardigánját kilépett az ajtón. Letettem az asztalra a még félig teli bögrét, és feltápászkodtam az asztaltól. A nappaliba léptem, és leültem a zongorához. Rápillantottam az ott heverő fotókra, mintha csak azt ellenőrizném, vajon rajtuk vagyok-e még. Halványan elmosolyodva fordultam vissza a hangszerhez, és leütöttem a billentyűt. Rég zongoráztam már, nagyon rég. Ez volt az első hangszer, amin játszani tanultam. Habár a zeneiskolát kifejezetten utáltam, és csak hat évet bírtam ott ki, itthon imádtam leülni, hogy játsszak egy kicsit. Aztán elkezdtem gitározni tanulni. Tizenhárom éves koromban, Niall-től. Remek tanár volt. Hihetetlenül hamar megtanultam használni a hangszert. Talán még a zongoránál is jobban szerettem. A zongora melletti kis szekrényből elővettem egy kottát, és magam elé helyeztem. Elmosolyodtam. Az egyik kedvenc darabom volt. Még most is az. Már épp belekezdtem volna a játékba, mikor megszólalt a csengő. Bosszúsan sóhajtva, szememet forgatva álltam fel, és lépkedtem az ajtóhoz. Azt gondoltam, hogy Amy az. Csak Ő tudja még, hogy itthon vagyok, mások pedig ilyenkor nem keresnék Anyut sem. Az ajtót kinyitva viszont nem vörös hajú barátnőm állt előttem. A szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam Őt. Az agyam leblokkolt, talán még levegőt is elfelejtettem venni, az arcomból az összes vér kiszökött. Úgy éreztem, mintha minden eltűnne körülöttünk. A ház, az utca, a város, az ország, és az egész világ. Csak mi ketten maradunk. Mint egy rossz romantikus filmben, ahol a lány megszeppenve áll az ajtóban egy nem várt személy előtt. Pont olyan volt. Ő halványa elmosolyodva nézett rám, pedig tudtam, hogy legbelül most ordít a fájdalomtól. Fogalmam sem volt arról, hogy miért, jött, hogyan, vagy honnan tudta, hogy itt vagyok. Talán Anyu mondta el Neki.

- Zayn… Mi… mit keresel itt? – dadogtam elhaló hangon, gomb nagyságúra dülledt szemekkel. Zayn csak féloldalasan elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Gyere… gyere beljebb. – álltam arrébb, mire Ő bátortalan léptekkel átlépett a küszöbön. Becsuktam utána az ajtót, és a nappali felé vettem az irányt. Zayn követett. – Kérsz valamit inni? Vagy enni? Vagy szeretnél valami…?

- Ronnie! Nyugi. – szakított félbe nyugodt hangon, kedves mosollyal az arcán. Bólintottam, majd a kanapéra mutatva jeleztem, hogy foglaljon helyet.

- Szóval, miért vagy itt? – kérdeztem újra.

- Azt… azt még magam sem tudom. Niall tegnap este kijelentette, hogy muszáj eljönnie Mullingar-ba, hogy Téged visszahozzon. De Liam és Lou nem engedte. Nem tudom, hogy miért, de lebeszélték Niall-t az utazásról. Helyette pedig elküldtek engem. Vagyis, nem egészen. Niall kért meg, hogy jöjjek el, mert… idézem, „rád biztosan hallgatni fog”. – húzta el a száját maga elé meredve.

- Niall… Niall el akart jönni értem? – kérdeztem hitetlenül, inkább csak magamtól.

- Ja. – vágta rá Zayn kissé ideges hangnemben, mire lesütöttem a szemem. „Elrontottál minden, elrontottad az életüket…”

- Sajnálom. – suttogtam szám szélét harapdálva. Zayn nem szólt. Hosszú, már-már kínos csend telepedett a házra. Mit kellene Neki mondanom? „Bocsi, de teljesen hiábavaló volt iderepülnöd, mert én aztán vissza nem megyek Londonba?” Legszívesebben ezt felelném. Legszívesebben örökké itt maradnék, hogy távol lehessek a problémáimtól. – Éjszakára itt maradsz? – kérdeztem bátortalanul, elvékonyodott hangon.

- Itt maradjak? – fordította felém a tekintetét Zayn.

- Vissza már ne menj, majd velem együtt. Maradj. – erőltettem magamra egy mosolyt. – Már csak azt kell kitalálnom, hogy ezt hogyan magyarázom meg Anyunak… - sóhajtottam, mire Zayn felnevetett.

*

- Megjöttem! – hallatszott lentről Anyu hangja, mire mindketten összerezzentünk. Zayn megeresztett felém egy bátorító mosolyt.

- Szia. – vigyorodtam el szélesen, miután leszaladtam a lépcsőn.

- Milyen napod volt? – kérdezte gyanúsan fürkészve az arcomat.

- Jóóóó… - nyújtottam el hosszan az „ó” betűt, tekintetem a padlóra szegeztem.

- Oké, Veronica, miben sántikálsz? – vonta fel a szemöldökét Anyu, csípőre tett kézzel.

- Nemrég érkezett egy barátom… úgy itt alhat? – kérdezte szám szélét rágcsálva. Anyu sejtelmesen elvigyorodott.

- Ezt a barátot nem véletlenül Niall Horan-nek hívják?

- Neem, nem egészen… - húztam be a nyakam, mire Anyu csodálkozó tekintettel meredt rám.

- Hát akkor?

- Zayn. Zayn Malik.

- Ó, értem. Szóval Niall tegnap nem azért hívott fel, hogy eljöjjön érted. Ehelyett kifecsegte ennek a Zayn fiúnak, aki rögtön másnap itt termett. Ez érdekes. És mondd csak, Ronnie, ez nem véletlenül az a Zayn, aki megcsókolt, miközben Te Niall-el voltál? – nézett rám kissé szemrehányóan.

- De… Ő az. – sziszegtem összeszorított fogakkal. Egy ideig még álltam Anyu szigorú tekintetét, de aztán a padlót kezdtem stírölni.

- Nem bánom, maradhat. – szólalt meg pár perc szótlanság után. – De ha egy ujjal is hozzád mer érni, nem állok jót magamért.

- Ígérem, nem lesz Vele gond, Anyu! Köszönöm! – csillant fel a szemem, majd felcsörtettem a lépcsőn.

- Maradhatsz. – mosolyogtam Zayn-re.

- Hallottam. Köszönöm. – nézett rám hálás tekintettel.

*

Felkötöttem a hajam, majd beálltam a forró vizet permetező zuhany alá. Mostanában még jobban esett egy forró fürdő, mint általában. Ilyenkor úgy éreztem, lemostam magamról a gondokat, és a vízzel együtt lecsorogtak a lefolyón. Sóhajtva kentem szét magamon kedvenc, narancs illatú tüsfürdőmet. Sajnos a problémák zuhanyzás után valahogy mindig visszatérnek, hiába mosom le magamról alaposan. Úgy ragaszkodnak hozzám, mintha valami mágnes lennék. Szememet forgatva léptem ki a zuhanyfülkéből, törölközőm azonnal magam köré csavartam.

- Még hogy mágnes… - motyogtam hitetlenkedve. Felkaptam magamra a pizsamám, ami egy rövidnadrágból, és egy ujjatlanból állt.

- Kész vagyok, mehetsz. – szóltam oda Zayn-nek, mikor kiléptem a fürdőből. Letelepedtem az ágyamra, és lehunytam a szemem. Vajon ha a fiúk nem beszélik le Niall-t, tényleg eljött volna értem? Akkor most nem Zayn állna a fürdőben, hanem Ő? De miért? Azt hittem, látni sem akar. Azt hittem, már csak Demi érdekli. Azt hittem, már nem is gondol rám, elfelejtett. Rosszul hittem volna? A rémképeim, amiktől eddig annyira féltem, hamisak lettek volna? Mégiscsak szeret? Mégis lehet minden olyan, mint ahogy régen volt? Nem, nem lehet; szólalt meg a fejemben újra a gonosz belső énem. Zayn-nel mi lesz? Őt hagyjátok szenvedni? Sóhajtva feltápászkodtam az ágyról, és az ajtó felé indultam, hogy felhozzak egy pohár vizet. Csakhogy nem vettem észre, hogy Zayn időközben már végzett a fürdéssel. Ahogy megfordultam, meztelen felsőtestébe ütköztem.

- Bocs… ha zavar felvehetek egy pólót is. – mutatott magára, arra jelezve, hogy az Ő pizsamája mindössze egy alsónadrágból állt.

- Nem… nem szükséges. Mármint… úgy értem… ha Neked így kényelmes… - dadogtam elvörösödve. Zayn elmosolyodott, és a karomat megragadva magához ölelt. Arcomat a vállába fúrtam, és mélyet sóhajtottam. Éreztem, hogy Zayn beleborzong. Elmosolyodtam, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Sajnálom. Ne haragudj, amiért folyamatban csak fájdalmat okozom Neked. Ígérem, többé nem fog előfordulni. – szabadkoztam bűnbánó tekintettel nézve Rá. Ő csak elmosolyodott, nem szólt semmit. Sötétbarna, szinte fekete tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, arcával lassan közelíteni kezdett az enyém felé. Aztán megállt. Talán azért, hogy megnézze, mit reagálok erre. Lehunytam a szemem, és alig észrevehetően bólintottam. Pár másodpercen belül ajkait már újra az enyémeken éreztem…