25. fejezet - De nekem tökéletes voltál...

Sziasztok!
Késéssel bár, de megint itt vagyok, és végre meghoztam a várva várt 25. fejezetet. Nem szeretnék sokat szövegelni, még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenki türelmét!
Lots of Love, DreamerGirl ♥

*Ronnie Butler*

Zayn előhalászta nadrágja zsebéből a kulcsot, és elfordította a zárban. A ház egyébként hatalmas volt, eleinte el sem hittem, hogy egyedül lakik itt. Én legalábbis nem bírnám elviselni, ha egy ekkora épületben kellene teljesen egyedül élnem. Persze, Zayn-nek ott vannak a fiúk, de Ők sincsenek mindig Vele. Vagy ha igen, nem értem, hogy miért vásároltak mindannyian házat maguknak.

- Min gondolkozol? – nyúlt állam alá kedves mosollyal az arcán Zayn, mire kissé összerezzentem.

- Semmin, csak elbambultam. – vontam meg a vállam, majd lábujjhegyre állva egy apró puszit nyomtam az arcára, s besétáltam az immáron nyitott ajtón. Szívesen visszanéztem volna még valami önelégült arckifejezéssel, hogy lássam Zayn reakcióját, de nem tettem. Helyette inkább a házon legeltettem a szemem, ami belülről még szebben festett. Sosem voltam olyan ember, aki egy gyönyörű ház láttán rögtön hátast dob, és leesett állal figyeli meg minden centiméterét. Ez most sem volt másképp, csak körbenéztem, majd kérdés, vagy engedély nélkül lehuppantam az egyik kanapéra.

- Ahogy látom, már most otthon érzed magad. – nevetett fel Zayn, majd leült mellém, kezét lazán a vállamra rakva. Rámosolyogtam, és belesimultam az ölelésébe. Igazából, fogalmam sem volt róla, hogy valójában mit érzek. Már Zayn-t szeretem? Vagy a szívem még mindig Niall felé húz? Miért? Miért nem tudok dönteni? Talán nem ismerem magam eléggé? Mi lesz így velem?

*Niall Horan*

Ajánlott zene : Circles

Fogalmam sincs, hogy az éltetem mikor, melyik pillanatban romlott el ennyire. Akkor, mikor Ronnie belépett az életembe? Akkor, amikor eljöttem Londonba, hogy valóra váltsam az álmom? Igazából ez olyan mindegy. A lényeg, hogy elromlott. Nem tudom, hogy van-e még ebből kiút, lesz-e még ennél jobb, de jelenleg úgy érzem, nincs értelme ennek az egésznek. Nincs kedvem élni.

„Körbe-körbe futottam, bántottam magam, hogy megtaláljam a célom…”

Amikor idejöttem, nem hittem volna, hogy ez lesz. Azért jöttem, hogy megvalósítsam az álmomat, nem azért, hogy elcsesszem az életem. Azt hittem, minden rendben lesz, az lehet belőlem, úgy fogok élni, amire mindig is vágytam. Nem így lett. Megtanultam, hogy hinni a templomban kell.

„Minden olyan értelmetlen volt, én nem ezt érdemeltem…”

Senki sem gondolta volna, hogy abból a szőke, csillogó kék szemű bolondos, örökké vigyorgó fiúból egyszer egy érzelmi roncs lesz. Pedig már nem sok kell, hogy azzá válljak. Nem tudom, hogy miért történik ez pont velem. Nem emlékszem, hogy tettem volna bármi olyasmit, amiért ezt kaptam. Nem tudom, hogy mi van meg Zayn-ben, ami belőlem hiányzik.

„De nekem tökéletes voltál…”

Talán Ronnie-t már akkor megszerettem, mikor először megláttam. Talán már akkor elbűvölt a mosolya, ahogy csillogó barna szemeivel rám tekintett. Talán már akkor éreztem valamit iránta. És ahogy teltek az évek, ez az érzés egyre jobban csak erősödött. Azt hittem, azzal, hogy elmegyek, el tudom felejteni. Nem szerettem volna elrontani az évek során kialakult szoros barátságot egy ilyen hülyeséggel, mint a szerelem. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán Ő is hasonlóképp érez, mint én. Pedig erre is gondolnom kellett volna. Akkor talán most minden rendben lenne. Talán az a szoros kötelék, ami köztünk volt, nem szakadt volna szét. Talán Zayn nem tudott volna közénk állni. Talán most nem Ő ölelné, hanem még mindig én.

„Elszóródtam. Ha ilyen az élet, búcsúzni fogok…”

Elegem van már abból, hogy az utóbbi időben bármivel is próbálkozom, mindig balul sül el. Próbálok boldog lenni Ronnie nélkül, de nem megy. Talán már sosem leszek ugyanaz, mint azelőtt. Az életem értelmetlenné vált, a szívemet összetörték, és széttaposták. Nem ezt érdemeltem. Azok után, amit megtettem érte, azért, hogy Ő boldog legyen, hogy soha többé ne kelljen szomorúnak lennie. Nem ezt érdemeltem.

„Emlékszem azokra a barna szemekre, a bús kék égboltra…”

Az emberek folyton megvetik azokat, akik valamiért meg akarnak halni. Pedig általában van rá okuk. Utálom az előítéleteket. Senki nem tudja megállapítani pusztán egy pillantással, hogy az illető min mehetett keresztül, mit kellett átélnie. Lehet, hogy az arcán mosoly van, de a legbelül üvölt a fájdalomtól. Lehet, hogy még nevetni is képes, de a szíve akkor is darabokban hever.  Az én szívem minden darabját Ronnie elvitte magával, akárhová is ment. De nem is baj, legalább, nincs, ami nyomjon belülről, nincs, ami azt sugallja, hogy szeretem Őt. Csak az eszemre hallgathatok, ami azt mondja, hogy ez teljesen értelmetlen.

„Nehéz azt mondani, hogy minden rendben lesz…”

Nehéz, s szinte lehetetlen. Nem reménykedem abban, hogy lehet még jobb, mert már nem látom értelmét. Rosszabb sem lehet már, ennél biztos, hogy nem. Szinte mindent elveszítettem, ami eddig fontos volt számomra. Másom már nincs. A világom összedőlt, és én is már alig élek a romok közt…